Túranapló 6.

 

Janeczki Évának, aki Wagner is.

 

 

 

Volt kettő olyan visszajelzés a túranaplómmal kapcsolatban, hogy nem elég vicces, és néhol sértőek a jelzők, illetve nem vagyok elég kedves bennük a többi emberrel. Ez három visszajelzés, két embertől.

Természetesen ezek az emberek nem az értelmesebb nemet képviselték, vagyis a férfiakat, de igyekszem figyelembe venni az óhajukat, mert minden olvasó számít, még ha nem is normálisak.

Volt egy harmadik nőlény is, őneki az ismerősének a fodrászának a szobalányának a nővérének a kutyája sétáltatójának az egyik ismerősének a kedvenc gyros-osának a legkisebb lányának egy másik ismerőse, aki az óvoda ablakából integetett neki, amikor hazament úgy, hogy végre nem pisilt be. - Nem az ismerőse.-

Ha most matematikus lennék, akkor két ismeretlennel megoldottam volna ezt a mondatot. A harmadik vélemény azért fontos, mert az a már előbb körülírt ismerős azt állította, hogy nincs olyan jelzés, túraútvonal, gyümölcsös ott, amit én leírtam.

Két dolog. Az egyik, egy ilyen túranaplónál, amilyet én írok, a legfontosabb a hitelesség. A második a humor, a harmadik pedig azok az információk, amikből tanulni lehet. Nem a valóság szórakoztat, hanem a mese. A valóság tanít.

Ott voltam, akkor, és úgy, ahogy leírtam. A személyes reagálásom az egyes emberi viselkedésekre, helyzetekre, időjárásra, csak énrám tartozik, ahogy az is, hogyan adom át.

A másik, most sokkal több pozitív gondolat lesz, mert SOKKAL TÖBB POZITÍV DOLOG TÖRTÉNT VELEM. Ilyen egyszerű.

Van két jó hírem is mindjárt a kezdet kezdetén.

Nem esett az eső, és nem lettem vizes semmitől sem, illetve jól kicsesztem a buszokkal reggel, mert mindegyiket időben elértem.

Az elsőre két percet, a másodikra egyet kellett csak várnom.

Nagyon örülök, hogy magyar vagyok, és annak is szintén nagyon, hogy nem vagyok apáca, mert így nyugodtan le tudtam írni a címben, a hatost.

Tudják, hogy számol a német apáca?

Ein, zwei, drei, vier, fünf, fúúúj, sieben, acht…..

Már tegnap elhatároztam, hogy elmegyek túrázni, csak úgy ukkmukkfukk.

Mint már említettem, elértem az első buszt, onnan nyolc perc múlva leszálltam, egy keveset vártam, és jött a másik, hogy elvigyen Békásmegyerre.

A másik busz tele volt levegőallergiással, mert hiába volt már kellően meleg, senki nem nyitott volna ablakot.

Délelőttre kilenc fokot, délutánra pedig kerek húsz fokot ígértek a neterológusok. A végállomásnál mindenki leszállt, ahogy ez majdnem mindig lenni szokott, kivéve a Moszkva teret, ahol a helyi hajléktalanok még kicsit ejtőzni szoktak a fárasztó napjuk után.

Előttem egy iszonyatosan dagadt nő hullámzott, gyorsan kikerültem, és siettem Csillaghegy felé.

Gondolkodtam azon, hogy még vajon hány bőrt lehet lehúzni erről a túráról, ugyanolyan terepen, de hát sosem végződik ugyanúgy, csak hasonlóképpen kezdődik.

Az egyik utcánál kész kálvária volt, felújítást végeztek, pedig hol voltam én még a Kálvária utcától.

Sehol.

Miért pont kedden túrázom? Azért, hogy visszavághassak a szegedieknek.

-         Hogy hívják a szegedi láthatatlan embert?

-         Köd mön.

Most jövök én a képbe.

-         Hogy hívják a szegedi hétköznapi turistát?

-         Kedd men.

 

Ezért mentem aznap. Ezért is.

Régi jó barátaim is megjelentek mellettem az úton, szép sorjában jöttek Schwarzmüllerék, és leelőztek nagy vígan.

Mentem tovább, és egyre nagyobb önbizalommal tekintettem a következő falu felé, ugyanis tudtam, hogy itt már újra díszpolgár leszek, ha odaérek.

Aki lemaradt volna róla, annak elárulom, hogy egy igen, nulla nem, és egyedül a kérelem tartózkodásával díszpolgár lettem nemrég Ürmön.

A teljesség kedvéért, egy ember szavazott, én.

A hitelesség…

Ahogy beértem Ürömre, ismét találkoztam azzal a víztoronyarcú férfival, akivel a múltkor, de nem ismert meg, pedig nem köszöntem rá.

Ismét megpróbáltam a Kevély aljához eljutni, de ezúttal sem sikerült, senki nem tudta, hogy lehet oda eljutni.

Jött velem szembe egy fiatal férfi, kézen vezetett egy kisfiút, és az óvoda előtt leszólítottam őket, hogy merre menjek a Kevély aljához, hátha ismer egy másik útvonalat arra.

Azt felelte, hogy nem ismerős erre.

Nos, akkor ő egy vadidegen.

Márpedig akkor ő egy számára teljesen vadidegen faluban éli le az életét, tengeti a mindennapjait, sőt egy teljesen vadidegen faluban viszi a számára és a kisfia számára is teljesen vadidegen gyerekek közé a kisfiát, úgy, hogy egy számukra teljesen vadidegen várakozással teli órákat bírjanak ki, amíg nem látják egymást délután újra.

Hülye gyékényesi parasztok…

Mentem tovább, gondoltam csak lesz itt olyan, aki itt él, és itt is lakik, és nemcsak itt él.

Találtam egy nagyon jó illattal megáldott lángosost, és palacsintázót, sőt, az áraik is a lellegekben jártak.

Sosem értettem, hogy ha valami olcsó, akkor miért a fel-legekben járunk, hiszen, ha olcsó, akkor lejjebb van az ára, nem?

De hát a magyar Dzsánni is megmondta, szépen magyarul: „ A jó kónyha receptje, minél többet vásárórunk, annál többet spórólunk.”

Elgondolkodtató. Ha többet vásárolok, akkor többet költök, ennyi.

Útvonalat változtattam, és bementem a régi Rákóczi fejedelem utcába, ami jelenleg Szőlő utca, talán megtalálja ezt az utcát is az olyan olvasó, aki előbb sérteget, és csak azután kezd el túrázni a saját falujában.

Mert ugye, ő ráadásul még ürömi is volt.

Szép házak és takaros kis putrik váltogatták egymást. Volt egy aranyos tábla is az egyik ház ablakában: „Cicával őrzött terület”

Sétáltam tovább, és láttam egy embert a túloldalon, aki a saját házából jött ki, de az utóbbit csak gondoltam.

Megszólítottam, de akkor még nem tudtam, hogy az intelligens külső élményalatti választ produkál majd, legszívesebben sírva nevettem volna az arcába.

Azt kérdeztem, hogy ha végig megyek ezen az utcán, amin jelenleg vagyok, akkor a vége a Kevély aljához visz-e majd, vagy sem.

A válasz: „Jaj, nem tudom, mert múltkor véletlenül egyel lejjebb lévő utcába mentem be, és az is véget ért.”

Na igen, látszott rajta, hogy Úristen de levitte a dolgát.

Hülye gyékényesi parasztok kettő.

Az utca végén volt egy ház, rajta egy cégér: Himalája, gyerek-sóbarlang.

Néha én is úgy éreztem magam a nap végére, mintha a Tien San-t másztam volna meg.

Eljutottam a gyümölcsöshöz, ismét, és felmentem a szokásos ösvényemen.

Felfelé menet szerencsém volt ingyen és gyorsan megnézni az Anyád! A szúnyogok című filmet, mert megdöntöttem az egy főre jutó szúnyogok magamhoz édesgetését. Ezek biztosan a moszki-tóban fürödtek. A múltkor rajtakaptam két csángót, hogy javítja az egyik mélylest, most nem volt ott senki sem, de a les elég rossz állapotban volt.

Nagyon-nagyon jó idő volt. A kötelező kanyar után megint kivettem egy szarodai szobát, az erdőre kilátással.

A koszt én biztosítottam, a kvártélyt a természet.

Jobban örülnék, ha a természet biztosítaná a kosztpénzt a rezsiköltségemre!

A jó kónyha…

Olyan emberek jelentkezését várom, akik örömmel támogatnák a túráimat, és ebből kifolyólag kellőképpen gálánsok.

Gyalogoltam tovább felfelé, és egy katonai juntába ütköztem.

Az út közepén ültek, senki sem kelt volna fel, hogy elférjek, volt köztük egy rövid, szőke hajú nő is.

Jeges pillantásokkal néztek rám, de volt, aki véres rongyot vagy félistent látott bennem.

Na jó, az utóbbi nem volt.

Mondtam nekik, hogy pihenj, de nem várták meg, amíg befejem, mert már előbb elkezdték.

Szerettem volna még olyat mondani, hogy alakzatba, meg fejlődj, de semmi értelme nem lett volna szerintem.

Úgy gondolták, hogy nehogy már ez a kedditörpe mondja meg , mit csináljanak itt fent, főleg munkaidőben.

Az egyik meleg pillantásokat vetett rám, rögtön tudtam, hogy ő a hómvédelmi minisztérium katonája inkább.

Ránéztem a, ha nem hagyod abba, szétültetlek nézésemmel, és tovább álltam.

Az erdő belsejében ismét a rég nem látott elágazásomhoz értem, és elindultam lefelé, az egri vár irányába.

Útközben találtam egy táblát, amin az állt, hogy erre nyílik a borzas szulák. Nos, ha valaki nem ér rá kirándulni, akkor elég, ha bekapcsolja a tévét, és a TV2-ön megtalálja. Vagy már nem…

Védett növény, ne izgassuk fel!

Az ötödik állomása a tanösvénynek a Nagy-Kevélyi kőfülke, aminek kiírását nem kerülte el a urbanizáció, ugyanis így javította át valaki: Nagy-Kevélyi kőfülke, a kő áthúzva, alá ez írva- zsidó-

Mi más…

A lejtő aljánál pár méterrel előttem elszaladt egy mezei nyúl, latin nevén húsvéti.

Sajnos a sok szép zöld gyík mellett találtam egy lefejezett vakondokot is, de szerencsére hímnemű volt, aki érti, tudja, mire gondolok.

A völgyben hallottam a katonák gyakorlatozását, lövöldöztek.

Sosem fogom megérteni, hogy miért pont kedden kell ezt, és miért pont az én erdőmben?

Elértem a várhoz, sok gyerek volt ott, uszkve olyan 10 különböző csoport.

Verseny volt, és nagyon illedelmesen vettek részt benne.

Nem szemeteltek, figyeltek arra, aki beszélt, nem volt zsivaj.

Laminált táblákon lévő madárfajtákról beszélgettek, ismerkedtek a környezettel, élővilággal.

Így is fel lehet nőni, nem csak a számítógép előtt ülve.

Légvonalban egyenesen elindultam felfelé, és egy gyönyörű mészkőbányához értem, aminek 4 krátere volt, hihetetlen szépség tárult elém.

Gondolom a Mészkő Úr így káromkodik: a murva életbe, megint mehetek venni dolomit.

Találtam egy vékony botot, ki volt hegyezve, tetszett, de egy idő után elhajítottam.

Folyamatosan jöttek mellettem a döngők, akik jóval erősebben zizegtek nekem, mint az öccsük, a dongók.

Egy jó hosszú tisztásra értem, és onnan egy tóhoz, ami magántó volt. Kerítés volt előtte, rácsos, de megdőlt, így kicsit lejjebb nyomtam, és beléptem a tó területére.

Egyből egy tábla fogadott: A tó területén kerékpározni tilos!

Nem mondod?! Pedig azt hittem, hogy lehet biciklizni a tóban.

Azt nem tiltották meg, hogy vizibiciklizzen valaki, nem?

Megkérdeztem egy idősebb férfit, aki a part mentén ült, és nagyon köszönöm neki ezúton is a válaszát, korrekt, igényes, és precíz volt.

Írtam legelöl, több pozitívum került elém aznap, és ha van értelmes ember napközben, róla is írok. Rendes gyékényesi paraszt.

Megtudtam a tó eredetét, és a menekülési útvonalat is.

Lassan kezdtem elhagyni a tót, és az atyafiakat, akik jó palóc módjára horgásztak.

Itt is nagyon szép idő volt.

Egy fiatalabb horgászt is megszólítottam, hogy mi van vele, és hogy érzi magát, mennyibe került a horgászbérlete, miért pont ide ült le horgászni. Csak azért választottam őt, mert láttam, hogy a szájában van a horog, és fűzni próbál rá valamit. Ettől a számomra méltatlan hozzáállástól függetlenül, hogy teli szájjal beszélt hozzám, sok információval lettem gazdagabb. Közel 47 ezer forint az éves bérlet oda, de ez csak engedély, nem helybérlet. A Rozmaring horgászegyesület tagja. Szeret horgászni.

Jött egy platós autó, és a szemétkosarakat ürítették, rendezett, csinos környéket varázsoltak a turistáknak, oda látogatóknak, az állandóan ott dekkolóknak.

Gyors lépésekkel elértem a nádas végéhez, és egy mezőre jutottam, ami mellett egy kastélyszerűség volt, benne jehovák, moszlámok vagy más istenfélők. Lovakkal és csirkékkel védették magukat.

Megkerültem az elkerített részt, és egy újabb tábla akadt utamba a változatosság kedvéért.

„Katonai terület! Belépni tilos és életveszélyes!”

Nem gond megkerülni egy katonaság miatt az egész Pilist, ugyanis még csak az aljánál sem voltam akkor, illetve már.

Mentem tovább, figyelve mindenre, hallottam a távolban a lövöldözést, és eljutottam egy pentagongyanús pihenőhelyhez.

Pihentem ott egy keveset, ez a dolga.

A katonai terület belseje felé haladtam, gondoltam úgysem vesznek észre.

Találtam ott is egy kiváló botot, magammal is cipeltem Csobánkáig.

E a ojektum tele volt kilátókkal, tiszta udvarral, rendes házzal.

A katonai terület végéhez értem, legalábbis az egyik megközelítése végéhez, és volt ott is egy figyelmeztető tábla, a már említett felirattal, de még megtoldva egy akkurátus hozzáállással, miszerint: Takarogy inen!

Inkább helyesírási gyakorlatokra kellene helyet biztosítani a lövöldözés helyett.

Az is jó kis terepmunka lenne.

Ez nap a helyesírásról szólt.

„Belépni tilos” Még jó, hogy nem mentem be, mert csak kifelé menet vettem észre.

Egyébként Pilisvörösvárnál lyukadtam ki.

A főúton sétáltam a bottal, és elértem Csobánkáig, de útközben találtam egy bejáratot a katonai ojektumba, és megkérdeztem a sorompót festő Oriza Triznyák arcú férfit, hogy melyik egységhez tartozik ez, ami Csobánka és Pilisvörösvár között terül el.

- Hát a szentendreihez, felelte.

Hova máshova, nem igaz?

Gondolhattam volna.

Sétáltam tovább, és ezúttal egy erősen lekopott festékkel írt táblát pillantottam meg, a szinte már kötelező jelleggel értésemre adandó útvonalon, unalomig ismételt szöveggel: Honvédelmi terület….

Tudta más is, hogy belépni tilos, nem is lépett be, csak a szemetet tette a tábla alá.

Amint elhagytam alsó Csobánka felsőt, elindultam a mellső-középső úton Üröm felé.

Rutinos gyorsasággal feljutottam a murvabányán, és a már ismert piros jelzésen mentem tovább. Az erdő felénél járhattam, amikor velem szembe jött két fiatalember, akik nézték a lábamat.

Ezért szeretem a nyarat, és a jó időt. Már sokkal több ember láthatja a vádlimat.

Az egyik megkérdezte tőlem, hogy ott fent, ahonnan jövök, van-e panoráma?

Nincs.

Ott nincs.

Kiabálni kezdtek egy női nevet, aki lemaradt tőlük, és megjelent a bokrokból egy Niki névre hallgató Gregor Bernadett imitátor.

Elköszöntem tőlük, és őket hátrahagyva kisiettem az erdőből.

Az utamat szintén olyan gyorsan folytattam visszafelé is, ahogy akkor szoktam, amikor hullafáradt vagyok.

Egymás alatt három stoppos állt a Csillaghegy felé vezető lejtőn, egyik sikerrel járt.

Már csak egy kérdésem van.

De akkor mondhatjuk-e azt, hogy ez egy jó túra volt?

 

Budapest, 2011-04-19