Túranapló 7.

Szerettem volna mindenképp elmenni túrázni, mielőtt feltámad Jézus, így a nyúlvéti ünnepek előtt egy nappal ismét lábnapot tartottam.

Korán keltem, az arany szokás szerint sehol.

A kedvenc buszommal eljutottam rutinszerűen Békásmegyerre, és onnan könnyű sétával Csillaghegyig gyalogoltam.

Érdekes módon csak nem akart a Nap kisütni, nagyon fáztam reggel, de a Csillaghegytől felfelé vezető úton Üröm felé- csak ott-, már kezdett sütni, és ettől egyre jobban belelkesültem.

Mentem felfelé, megláttam egy táblát, rajta az állt, hogy a Fővárosi Csatornázási Művek mely napokon tart üzemzavart abban az utcában.

A Rókahegyi úton észrevettem egy piros jelzést, azt, amilyen csak a tanösvénytől szokott kezdődni.

Egy szekerczési vagy más néven isteni sugallat hatására elindultam rajta. Szekerczés, aki jól döntött.

A jelzés áttolakodott a Gyöngyvirág utcára, én nagy vígan követtem, mert érdekelt hova vezet.

Tudtam, hogy a Kevély felé megy, mert az irány stimmelt, és én is stimmeltem.

A Gyöngyvirág utcából áttért a Hegymászó utcára – másképp nem is lehetne hívni, nem igaz?! -, és oda is követtem.

Ez egy elég meredek utca, de nagyon rövid is ugyanakkor.

Ebben az utcában megszólítottam egy Monkot, ott állt a házának kapujában, mellette 6 tétel macska ténfergett.

Igazi Monk volt. Velejéig konzervatív öltözködés volt rá jellemző. A szívéig felhúzva a nadrág, barna öv, nagyon erősen meghúzva elől.

Kopott szürke öltöny, halszálkás mintájú vajszínű ing, teljesen nyakig begombolva. Nyakkendő sztornó.

Fehér zokni, szürke szandál- mi más?-

Atyaúristen…

Rendes Monk volt, mert megkérdeztem, hogy meddig megy a jelzés, és megmonkta.

A hat macska mindegyike kölyök volt, és három fekete, három szürke volt közöttük.

Vagy szerencsétlenségem lesz, vagy nem…elvégre kiegyenlítik egymást.

A lényeg az, hogy közel egy éves tortúra után végre igazi túra volt ma, megtaláltam a Kevély aljához vezető utat.

Mentem tovább a jelzésen, közben találkoztam Don Kartáccsal, és a családjával. A férfi nagyon rendesen bánt a gyermekeivel, öröm volt hallgatni, illetve azt pont nem, mert nagyon éles hangja volt. Viszont ővele is jót beszélgettem, nagyon szimpatikus volt. Hang nélkül. Nem hang nélkül beszélgettem vele (az ostobák kedvéért), bár én arra is képes vagyok, hanem a saját hangja nélkül elviselhető volt/lett volna vele beszélgetni. Vannak lányok, akikkel szívesen mutatkozik az ember, csak ahogy mondják, meg ne szólaljon. Ők azért ne, mert félő, hogy hülyeséget mondanak. Ez a férfi pedig, félő, hogy bármit is mond.

Amíg felfelé tartottam, észrevettem, hogy átlagban olyan 2-3 méterenként van jelzés.

Alaposan, jól láthatóan teletűzdelt jelzésekkel teli, precízen létrehozott túraösvény volt, nagyon kellemesen érintett.

Felértem a dombra, és ez igen…ez nagy betűs Fennsík volt, nem is volt alja, csak egyből fent kezdődött.

Gyönyörű vidék tárult elém és mindenhol volt panoráma, nem csak felül.

Alig volt lakva, tele volt tulipánnal az erdő széléig, de sajnos mellette egy nagy adag szemét is hevert.

Miután felértem a fennsíkra, rájöttem, hogy semmit sem adnak ingyen.

Na jó, ezt, lent is tudtam.

Azért, mert igaz, hogy meglett a Kevély alja, de cserébe Ürmöt kellett elhagynom, ugyanis meg kellett kerülnöm az egész falut, de így legalább olyan 40-45 percet spóroltam meg.

Minél többet vásárolunk…

A fennsíkot elhagyva egy lovardaféle felé haladtam, előtte vágtatott lovon két bakfis, megálltak előttem, beszélgettünk, és ők jobbra, én balra fordultam.

A főútra kiérvén átszaladtam a túloldalra, és a dombon elkezdem felfelé ereszkedni.

Érdekes, hogy sosem tudok olyan táblába botlani, hogy: Nagyon örülünk, hogy újra itt van, és köszönjük magának, hogy Nálunk díszpolgár!

Helyette ilyet olvashattam: „Magánterület! A területen vadászat folyik. Belépni életveszélyes és tilos!”

Olyat sem láttam még sosem, hogy: Nagyon örülünk Önnek Szekerczés úr, jó túrázást kíván a Pilisborosjenői Önkormányzat! Engedje meg, hogy kellemes napot kívánjunk Önnek!

Megengedném.

Pedig senkit se tévesszen meg a külsőm, igenis jól nézek ki.

Lehet, hogy azért nem jött ki elém a falu, mert nem tudták, hogy jövök.

Elvégre, pont megkerültem őket.

Amikor a Megdarálsznál dolgoztam, ott voltak titkos vásárlók is.

Akikről nem lehetett tudni, hogy pontosan kik is azok, és miért patkányok.

Itt is ez lehetett a helyzet, titkos túrázó voltam aznap, de akaratlanul. Egy díszpolgár is pihenhet néha. Egyébként a pilisborosjenői díszpolgári címet is odaadtam magamnak, ha már arra jártam.

Azért ez nem semmi!!! Kevesebb, mint egy hónap alatt két finom levegőjű, zölddel teli település is büszke lehet magára Miattam.

Hoztam napszemüveget a szárnyas fejvadászok ellen, kellett is, tele volt az erdő olyan fekete bogarakkal, akik a szememben akartak továbbélni.

Akkor sem érdekelt, és most sem, hogy nem minden rovar bogár….

Nagyon jó idő volt ma, és szépen le is barnultam.

A szokásos piros jelzésemen eljutottam a Kevélyig, és az elágazásnál lementem az egri várkához ismét.

Amíg oda tartottam, instálom pedellus úr, de egy rajzszög ment a talpamba.

Nevetséges, de fájdalmas volt.

Hiába, van, aki kirándulni jár ideki, van, aki pedig tanulni.

Ha már ennyi –ki volt benne, akkor egy aranyos vicc következik.

Két kakas beszélget.

-         Te, nem vagy szomjas? Nem iszunk egy sört?

-         De, jó ötlet, tudok egy kocsmát a közelben.

-         Ok, de kikiriki?

Az egri várnál megint sok család tobzódott, így gyorsan átmentem a boltív alatt, és elindultam a kráterek felé.

Meg is találtam újra, olvastam Maupassant horror novelláiból kettőt, pihentem egy keveset, majd mentem tovább.

A Teve szikla felé tartottam, de elgondolkodtam azon, hogy minden alkalommal legalább 5-10 darab magaslest találok, vagy mélyet, de egyre sem mentem még fel.

Gondoltam felmegyek végre egyre.

Fel is másztam az egyikre, és mit ad ördög, a kezemben maradt a legfelső léc, de a kezemben maradt egy szeg is.

Tudom, hogy alig várják az olvasók, hogy elvérezzek, de rengeteg dolgom van még.

Kis kerülővel elértem a Teve sziklához, ott tanyázott Ali baba és a negyven arab ló.

Kalap és ostor próbát tartott egy kis társaság, szerintem népművészi boltot raboltak ki, és osztották fel maguk között a tartalmukat.

Ott hagytam őket, és a mező felé indultam. Észrevettem egy barlangot, és felmásztam hozzá.

Képzeljék, belül még szőnyeg is leterítve. Ahmed, nem indul? Kiköptem pár szotyolát magamból, és elindultam lefelé. Apropó, a szotyola héja steril?

Megtaláltam a Mária-utat, és azon a jelzésen mentem tovább. Útközben összefutottam egy családdal, akik érdeklődtek, merre van az egri vár. A férfi úgy nézett ki, mint John Lithgow és egy Tesz-vesz kismalac keveréke.

Elértem egy függőhidat, de nagyon imbolygott, így nem sétáltam át rajta a beláthatatlan messzeségbe, győzött a Jobbik eszem.

Tovább gyalogoltam a jelzésen, elértem a Jenői-tornyot, ott (t)anyázott két házaspár, gyerekekkel.

Megkérdezték, hogy van-e függőhíd a közelben, mert úgy emlékeznek, hogy a közelben van.

Megmondtam, hogy merre van, de azt is, hogy necces a séta rajta.

Erre a családfenntartók: „Akkor majd a feleségek mennek előre.”

Igazságosztó Buldog seriff…

Ismét elértem a tóhoz, sőt, három különböző irányból voltam aznap ott.

Őszintén szólva (a vörd szerint sablonos kifejezés), nagyon sokat gyalogoltam, de cseppet sem voltam fáradt utána.

Minden percét élveztem, ahogy az őrültségem perceit szoktam.

A tó környékét bejárva eljutottam a katonai telephez is, és ezúttal is bementem.

Úgy gondoltam, hogy hétvégén nem játszanak sem katonát, sem tűzoltót. Bár, ha a mai távolságot, amit megtettem, úgy kapnám meg, mint egy üveggolyót jobban éreztem volna magam. De akkor hol lenne az élmények hada?

Szekerczés, aki másodszorra is jól döntött.

Bementem, és végig jártam mindent. A lövészárkokat, és az összes pentagongyanús pihenőhelyet. Az alakjuk miatt olyanok. Zöld tetők, barna fémállványok, beton padok, faborítással, ablak és ajtó nélkül. Szél nem védett még itt senkit. Találtam még belőlük. Miért lett zöld a katonaság színe?

A katonai kiképzőtelepet végigjárva megállapítottam, hogy itt még a pity is pang.

Hihetetlenül minimalista volt minden.

Egy-két kóró, töltényhüvely, magasles, mászófalak és ennyi. Na jó, a magasles Gaudi, a mászófal pedig Bauhaus, első ránézésre…

Leültem az egyik les aljánál, és ismét megkerestek egy válasszal, hogy merre van az egri vár.

Járvány van.

Azért utálom az erdőt, pontosabban a turistákra mért hatását, mert amíg a falun minden ember köszön mindenkinek, itt minden élőlény köszön az embernek. Ha dombon, vagy sziklafalon megyek/mászok fel, élvezet látni, hallani, ahogy az előttem lévő területet gyíktalanítom, mint Mózes a Vörös-tengert. Csak haladok előre, és futnak, menekülnek, bújnak előlem el a kétéltűek, hüllők, madarak, gerinctelen állatok, és a még gerinctelenebb emberek.

Félretéve a humort, ma sok embernek adtam vissza a reményt azzal, hogy a pontos választ adtam a kérdésükre..

A főúton vándoroltam, majd bekanyarodtam a Csobánkai elágazásnál.

Azonnal csehül éreztem magam, mert egy cseh társaság szállt ki a Skodájából.

Lehagytam őket, és a bicikliúton indultam el kivételesen. Ez nem bicikliút kimondottam, de a jelzéseik viszont igen.

Szépen haladtam az úton, amikor velem szembe jött egy nagyon kedves nem személyes ismerősöm Papp János színművész úr, a továbbiakban Papp János színművész úr.

Rám köszönt, én pedig azt mondtam neki, hogy: „engedje meg, hogy megszorítsam a kezét művész úr!”

Én biztos nem örülnék, ha valaki meg akarná szorítani a kezemet, de ő nem vette zokon.

Beszélgettünk a Pilisről, jelzésekről, túraútvonalakról, mert aki nem tudná – én tudom -, ő is nagy túrázó.

Adtam pár életvezetési tanácsot, de csak a formalitás kedvéért, és kezet nyújtott, majd elköszönt. Papp János színművész úr.

Búcsúzóul azt mondtam, hogy szerintem nagyon tehetséges. Papp János színművész úr.

Ebben a sámánerdőben megtáltosodva folytattam utamat.

Lementem egy katakomba még, majd kicsit futottam is, hát Izsákkal.

Visszafelé mentem most már végérvényesen, szembetalálkoztam egy húsvéti sonka nővel, miért is nem lepett meg…

Muszáj volt a Family Frostnak is hallatni magáról, mert különben sivár zenei élményekkel halok meg.

Ugyanazon az útvonalon mentem vissza, amerre jöttem.

Jóval rövidebbnek tűnt így, miután már nem kellett annyi szotyolát visszafelé is cipelnem.

Budapest, 2011-04-23