Porcelány


Olyan vagyok, mint egy könyv,

egy könyv, akit mindenki ismer,

de akit senki sem olvas, mert nem mer..

Egy ideje később jön a nevetés, és előbb a könny.



Már hiányzik belőlem a tartalomjegyzék,

Te olvastad ki belőlem, barnaszemség.

Kiráz a hideg, ha egy nap nem gondolok Rád,

de Nélküled annyit érek, mint egy lyukas dollár.


Teljesen libabőrős a lelkem Nélküled,

nagyon zavar ez a seveled-miértnemérted.

Minden lehetne köztünk szép, jó viszont nem,

igen vagy nem helyett a válaszod határozott talán,

mint Temagad  Rémálomszép Porcelány.


Magányos vagyok, mint egy kutyátlan fa,

hiszek az igaziban még így is, felforgatva.

Aki a Virágot szereti, mégis milyen ember lehet,

zöldszemem tengerét lángoszloppá tenni csak Te mered.


Riadt faunként szaladsz előlem,

pedig a szerelem erőssé tesz, nem pedig elnyel.

Komótosan cikázó villámként csaptál belém,

még sisteregsz bennem, ez már agyrém.


Ha Te is könyv lennél, mint én,

lehetnénk egymás mellett, a polc közepén.

Közös témánk is lehetne, akár több is,

az lenne csak a könyvkatarzis.



JCs  2015.06.29.  Budapest, 19:30


Virágnak aggyal, nem szeretettel..

Úgy szeretnék süket lenni


Úgy szeretnék süket lenni,

hogy ne halljam, mit gondolnak rólam.

Ne halljam, ne is hallhassam a szájukat,

amivel kifejezik a rosszmájukat.


Úgy szeretnék vak lenni,

hogy ne lássam, ne vegyem észre,

mit mutogatnak a hátam mögött rólam,

ki nem nyújt őszinte kezet, valóban.


Úgy szeretnék eldugult orral élni,

hogy ne érezzem a mások illatát,

a munka, a verejték, a hiábafáradság szagát,

Orrhatnám polgárként élnék eztán tovább.


Úgy szeretnék ne szólj szám, nem fáj fejem lenni,

mert akkor semmim sem fájna többet.

Nem kellene válaszolnom egyetlen kérdésre sem,

mert bennem eleve sértésre van ítélve minden.


Úgy szeretnék tapintás nélkül élni,

nem lenne mellényúlás, nem szólna rám a néni.

Nem fájna többé a baráti kézfogás,

sem pedig egy fagyott hal szorítás.



Úgy szeretnék egy vagy több senki lenni,

azt nem kellene mindig bizonygatni,

hogy igenis, én vagyok a valaki,

akiből még lehet bárki.


Budapest, 2014.10.17.   22h 32

   Mártírok


Mártír: főnév, a görög marturosz szóból, jelentése tanú.




Teljesen kidolgozhatod az életed,
a zsidók akkor is lefitymálnak téged.

Cserébe hányjál fittyet a kótyonra,
tegyél még oxigént az ózonba!

Töröld le a port is Lajos,
mert az élet kicsúszik alólad, hisz olajos.

Gyorsabb a három lábú zsoké,
de ne fogadj rá, mert valami nem oké!

Jó magasra megnőtt ez a Vályett Törp,
még magyar a Szobi szörp?!

Jogos a kérdés, miért írok,
azért, mert sokan vagyunk mártírok.

Budapest, 2014.07.03.

Klikkesedés



Állj szóba velem, de mással ne,
csak mi tudjuk, hogy igen, úgy kéne.
Jöhet mellénk még ember, de csak egy,
a többi munkatársunk viszont egyre megy.

Mi bezzeg megértjük egymást,
sőt, rólatok is tudunk egy s mást.
Természetesen mindenben különbek vagyunk,
mindenkinél, nálatok és egyébként amúgy.

Az, hogy szebbek vagyunk, tény,
nem vagyunk zsidók, de ide nem kell keresztény.
Velünk beszélgetve, azt hiszed, ez élmény,
pedig nem, csak egy rémkép.

Hiába gondolkodtok rajtunk,
de mégis, mi vagyunk, valami rejtvény?!
Nem, egyszerűen csak olyanok vagyunk,
mint egy elrontott festmény.


Budapest, 2012.07.13.

Útszéli


Túl nagy volt rád az élet,
épp ezért őszintén remélem,
ugyanilyen hamar bevégzed.

Arra sem vagy méltó,
hogy négy sor szóljon rólad,
te százszínű, hazug kígyó.

Jó volt neked dolgozni,
mert semmit sem fizettél érte,
ebből nehéz lesz- miattad- bedrogozni.

Arra vagy csak képes, amire egy vizes gyufa,
majd bejelöl észbukon az Al Kaida.
Ja, tévedtem, ahhoz agy is kellene,
na igen, ez az, amit azonnal venned kéne!

Vegyél magadnak, az én pénzemből,
tudod, abból, ami nálad maradt, nem véletlenül.
Majd a bélsár kimossa ezentúl a szádat,
nehogy más is nálad húzza a te igádat.

Kaptál plusz két sort, ehhez mit szólsz,
dögölj meg csendben, turkus borz!

Turkus Anettnak, aki többet érdemelne.

Budapest, 2012.05.30.



 

 Futó napló

Szekerczés a Zöld Ürömből

 

 

 

Oly korba születtem én,

ahol a gyorsaság lett a jeligém,

az emberi hülyeség a gyengém,

az „élethez hűségesnek” lenni pedig az eszmém.

 

Néha úgy érzem magam,

mint egy lassan beszélő olasz,

akire állandóan rászólnak,

te figyelj, még mindig hadarsz.

 

Gyorsan élni, ez a jeligém,

hirdetem hangosan, hetykén.

Dúdoljad, hogy az élet a legjobb féreg,

de ha nem figyelsz, átugrik téged.

 

Egy értékes végtermék vagyok,

felettem már csak az angyalok.

Az életem egy előre elköltött kaució,

de a végén senkinek sincs ováció.

 

Budapest, 2011-07-19

 

 

 

 

Nekrológ Szőr Pamacsnak!

 

 

2011-07-18-án délelőtt nemtudomhogyhosszúbetegségkövetkeztében-e, de elhunyt Pamacs nevű félkutyám.

Béke pedigréjére!

 

Budapest, 2011-07-19

Szőr Pamacsnak!

 

 

Hófehér életedet átértékelve,

szürke mivoltodról végre elfeledkezve,

megújulva, de régi énedet nem feledve,

nekivágsz a holnapnak, immár szőrfeledve.

 

Teljesen elkuvaszodva vigyorogsz a cigányokra,

rád sem ismernek majd, de azért futnak előled a bokorba.

Arról nem tudnak lopni, csak levelet,

de te sakkban tartod őket, mert ez az életed.

 

Rövidebb vagy pár centivel, de lovaggá ütve élsz immár,

Szőr Pamacs a neved, mert ha cigány jön, itt vagy mindjárt.

Vigyázol a telepre és minden fehérre,

végre te is annak látszol, és nem esik nehezedre.

 

Megmagyarázat: Ahol jelenleg lakom, él ott egy kutya. Hófehérként kezdte, most szürkében szűköl. Ma megnyírták, levágták egy kínai minőségű ollóval, és rövidebb lett a szőre. Rasszista kutya, senki sem moderálta kölyökkorában, magától jött rá, hogy az ember színe fehér, szürke is lehet, ha magából indul ki, de semmiképpen sem sárga, barna, fekete.

Néha bejönnek a cé-vel kezdődő nem kellemes megjelenésű nem emberek nem beszélgetni. Nem köszönnek sem előtte, sem utána, ha valamit elvittek.

De hát nehéz az élet, nem igaz?! A kutya neve Pamacs, és kuvasz állagú.

Lovaggá ütöttem, mert nekem ez jár.

Egyszer túrából jöttem vissza, és a ház előtti bokros résznél remegett két cigány, akik biztos tisztességesek voltak, mert ugyan ki jönne be zárt kapun, a munkaidőn kívül?

Erre utal az második versszak. A Szőr Pamacs cím pedig briliáns megoldás részemről.

 

 

 

Budapest, 2011-07-10                                                                                       Tok Csabának

 

 

VI. Létkérdés Konferencia

 

Kicsit későn írok erről, de muszáj, mert nem szeretném, ha bennem maradna.

 

Kaptam e-mailben meghívót a novemberben- tavaly- megrendezendő létkérdés konferenciára, aminek a témája a vallások szerepe, - felelőssége és a - változatosságai volt, két részre tagolva: vallásháborúk és a vallásbékék.

A sokféle ember, vallás tekintetében nagyon színes kavalkádot produkált, de örültem neki, hogy, nem volt cigány, néger, ázsiai közöttük: mert nekem ez a létkérdés.

Ennyi.

 

Budapest 2011. június 25.

 

 

 

Abszurd egypercesek

 

 

-         Késtél.

-         Örülj neki, hogy itt vagyok!

 

- Ha jót teszek, miért nem köszönik meg?!

- Ha jót teszel, titokban tedd, ha rosszat, mindenki előtt, hogy okuljanak belőle.

 

Egy jó verseny lényege nem az, hogy egyvalaki győzzön, hanem az, hogy mindenki célba érjen.

 

Ha már valamit jól csinálsz, akkor csináld nagyon jól!

 

 

 

Budapest, 2011-06-26

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rögtön jövők

 

 

Hol is vagytok, ti, rögtön jövők?!

Csak kiírjátok, de sosem jöttök.

Átvertek, megvárattok,

ezáltal meghosszabbítván a jövőm.

 

 

Csak egy ember szokott sietni,

de az nem te vagy,

Máris szomszéd az,

a neve miatt is illendő lenne követni!

 

Ha már kiírtad, tégy is úgy,

ne ígérgess, legyél ott,

felesleges időt mástól ne rabolj,

mert egyszer visszakapod!

 

Budapest 2011-06-26

 

Ha vásárolni szeretnél, és pont nincsenek ott az eladók.

Róluk szól e dal.

 

 

 

 

 

 

 

Túranapló kilenc

 

Az jutott eszembe, na jó, nem az, ami Zámbó Jimmynek, de az, hogy mi lenne, ha megpróbálnám megkeresni újra a napszemüvegemet a majdnem díszpolgár területemen.

Ezúttal elsőre felkeltem hajnali ötkor, és minden reggeli kapkodással együtt fél hatkor elindultam utamra.

A buszra nem kellett most várnom, és mivel elég korán indultam, hamarabb Békásmegyerre értem, mert nem voltak sokan, akik le akartak szállni.

Annál több olyan akadt a buszon, aki azért kaffogott a sofőrnek, hogy a Coránál miért nem állt meg.

Megmondta.

Döghideg volt reggel, ezért nagyon siettem Csillaghegy felé. Óvatosan szétnéztem, nehogy elüssenek, vagy legalábbis hajlamosak legyenek rá.

A pénteki túrán sportcipőben voltam, most úgy döntöttem, hogy felveszem a sárcipőmet, a kövek miatt.

A döntésem helyesnek bizonyult, ahogy én is az vagyok.

Szépen haladtam Csillaghegy felé, jött velem szemben egy fiatal srác, aki ugyanúgy megbámulta a vádlimat, mint pár nappal előbb a fát aprító férfi, és hasonlítgatni kezdte az övéhez, de vajmi kevés sikerrel.

Ugyanis nem csak a vádlim volt jobb, de én hasonlítgatásban is jobb vagyok.

Elértem a Lidl-hozhezhöz, és ott tobzódtam a többi/ek azok/ semmirekellővel, hogy mindjárt reggel hét, és nyitnikék a boltot.

Megvettem a kötelező étrendhelyettesítőimet, és visszamentem a Hév megállóhoz.

Úgy döntöttem, hogy a hosszabb és nehezebb úton megyek ezúttal, mert rengeteg dolgom van még.

Ahogy mentem fel a dombon, láttam, hogy a jobb oldalon baleset van, ezért kikerültem ezt a fogalmi dugót. Megugattak a fajtiszta korcsok, de legalább felébredtem miattuk.

Találkoztam egy nővel, és figyelmeztettem arra, hogy meg fogják ugatni a kiskutyáját a nagykutyák, ahogy engem is, erre azt felelte, hogy ő csak vérebeknek hívja őket.

Köszönöm!

Láttam egy táblát, ez állt rajta: „A dohányzás és a nyílt láng használata tilos!” Tudna nekem adni nyílt lángot?

A Hegycsúcs utcában összefutottam egy fekete macskával, de amint meglátott engem, azonnal visszahőkölt.

Ezúttal is találkoztam Monk háza előtt a macskákkal, olyanokkal is, akik terjesztik a kórt.

Ahogy pénteken is, most is muszáj volt teli szájjal..,nem nevetnem, hanem pókhálót ennem.

Annyi pókhálót szakítottam ketté a fejemmel, kezemmel, hajammal, hogy a Blahán árulhattam volna őket. – Három darab pókháló csak egy szájas!

Kiértem a mezőre, a lovakhoz, még idejében észrevettem három kóbornak látszó kutyát, és megkerültem az egész világot miattuk, de hála Istennek olyan erős lábam van, hogy miattam siet, így nem vesztettem sok időt.

Láttam az út mentén egy eredeti zsidót, így ha többen lettek volna aznap, akkor már Tóranaplónak kellett volna hívnom ezt a beszámolót.

Szép lovat is láttam, igazán kivá-ló volt.

A kislovas lovat hátrahagyva, a főúton átszaladva, az erdőt megmászva a piros jelzésnél voltam újra, és semmi sem állhatott utamba, hogy ismét le ne égjen a hátam, mint pénteken.

Mentem fent, a panorámát keresve, és az egri várnál lévőknek elkezdtem dzsiggelni, mivel nem láttam az arcukat, nem tudom, hogy jó néven vették-e.

Én például nem kedvelem a dzsiggolókat.

Az egyik ösvényen haladva felrepült előttem/előlem egy madár, a kihelyezett táblák a vörös vércsétől a héjáig, a kabasólyomtól az egerészölyvig megemlítenek mindent, én úgy gondolom azonban, hogy a kicsinyítő képzők használata miatt ő kerecsensólyomka volt.

Találtam egy katonai erődítményt, teljesen elhagyatott volt, mindenhol lezárva, lelakatolva.

Egyedül a létra nem volt lezárva, és felmásztam rajta. Ezt úgy kell elképzelniük, hogy a kőház mellé volt erősítve egy fémlétra, ami köralakban ment felfelé, és szintenként redőnnyel lezárva volt letakarva, nehogy felülről be lehessen jutni.

Felmásztam, körülnéztem mindenfelé, és lesiettem, de ahogy jöttem le, nagyon erősen mozgott a redőny, öröm lehet sürgős esetben ezen le-fel-lemászni, futni ilyen hang mellett.

A házat körüljártam, és találtam betonasztalt, rajta elhasznált töltényeket.

Végre ehettem asztalnál.

Mármint erdőben, nem általánosságban.

Ahány ember, annyi féle barát. Van, akinek a medvesajt a barátja, egy emberről biztosan tudom, hogy neki a barátja a majom, nekem pedig a fürge gyík az.

Ma is nagyon sokat láttam belőlük.

Megkerültem az erődítményt és a Pentagongyanúshoz mentem, sajnos hiába tapostam le mindent, ami él és mozog a környékén, a szemüveget nem találtam meg. Ott szöszmötöltem, szőrszálhasogattam, pepecseltem, mismásoltam a fűben, de csak morfondírozhattam utána, nem találtam meg.

Még jó, hogy nem tette tűvé mindent érte, mert amilyen az én formám, biztosan belenyúltam volna.

Biztosan eldugódott valahová, vagy nem is veszett el. Végül is egy parapszichológus ne lepődjön meg azon, hogy máról-hónapra egyszer csak a napszemüvege meta-telekinézportál valahová.

Érdekes, hogy a parapszichológiai képességeim zöme arra megy el az erdőben, hogy kitaláljam, hol lesz még pókháló.

Felmentem a piros négyzet jelzésen, és képzeljék el, aznap háromszor lyukadtam ott ki, de úgy, hogy nem jelzésen mentem, hanem csak letértem egy csapás felé.

Előfordult már, hogy eltévedtem, de akkor is direkt csináltam.

Találtam egy esernyőt, de eldobtam, vissza, ahol volt eddig, nem akartam úgy túrát befejezni, ahogy Mary Poppins tenné.

Az egyik általam eddig nem ismert útvonal végénél egy gyönyörű sziklát találtam, és úgy gondoltam, hogy megmászom.

Egyébként a zöld jelzés mentén bárki megtalálja ezentúl.

Ahogy másztam felfelé, nagyon örültem annak is, hogy a hátizsákom mindig másik irányba kezdett húzni, és annak is, hogy már-már T-iszonyom lett, ugyanis alulról felfelé, és balról-jobbra, mindenhonnan bogarak jöttem körém.

Felfedeztem olyan bogárfajt is, tudom ajánlani azoknak, akiknek van felesleges idejük és testrészük arra, hogy egymás után minimum ötször ugyanarra a helyre csapjanak, mert nem döglik meg a bogár, és még csak le sem esik rólunk.

Érdekes, aznap úgy éreztem magam, mint egy kutya, amelyik megjelöli a területét, mert nem tudom, hogy minek hívott állandóan a természet, amikor ott voltam nála?!

Túrázgattam hol ide, hol oda, hol ide, egy teremtett lélekkel sem találkoztam, nemhogy turistával.

Hála Istennek!

Hosszú perceket szarakodtam egy ganajtúró bogárral, majd egy szarvasbogárral.

Találkoztam egy rókával, de megijedt a Dj.Sasha, Live et Silicon Festival zenés mulatságomtól, pedig mondtam neki, hogy dáridózzon velem és szar vendégeimmel, hiszen itt lesz ma Szapora Róbert és a Dzsigidam is.

Összefutottam egy kutyás férfivel, aki meggyőzött arról, nem baj, hogy elveszítettem a napszemüvegemet, mert ő hatszor! hagyta el az övét.

Ne haragudjon, de ez ki a f@aszt érdekel?!

Elértem újra a Maczkó-barlanghoz, másik irányból, és utána pedig a murvabányához, ami a napsütés miatt vakított. Csukott szemmel kezdtem el mászni rajta, és felosontam a tetejére.

Sárga ujjaim lettek, és elég furán éreztem magam tőle.

De elmondhatom magamról, hogy agilis idegzetű, feltörekvő egyén vagyok.

Nem csak a por zavart, hanem a sok szúnyog is, énekelni is kezdtem egy dalt: „Megfogtam egy szúnyogot, nagyobb volt a mocskos kurva édes anyjánál…”

Ha már para-nap, akkor ezeket kellett volna ennem: paradicsom, paraj, elhozni őket egy paralelopipedon alakú edényben, miközben paraszolvenciáért áhítozok.

Egyszer átlendültem a holtponton, és telefonálni akartam az egyik öcsémnek, akinek aznap volt a születésnapja. Hívom, és a Vodafone azt mondja, ezt vélem hallani: „Vitamax egyenleged 300 forint alá csöppent…”

Visszafelé ugyanaz a pók-tortúra várt rám, de csak túléltem, különben nem tudnék hiteles beszámolót írni.

Olyan 14 óra körülire terveztem, hogy Ürömre érek, de végül is egy-kettőre ott voltam.

Mielőtt kiértem volna, a lejtőn összegyalogoltam egy idős férfival, aki nagyon jó színben volt.

Egy koravén születésű volt, a saját szavaival élve, három hónap múlva lesz hetven éves.

Kalap a kezében, Monk-ing, kék vászonnadrág, jegygyűrű, Nokia N95.

Beszélgettünk, majd nevet cseréltünk, én Kovács Zsolt lettem ezentúl.

A telefonján ellenőriztem az unokáit, név szerint megvolt mind.

Ahogy bemutatkoztunk egymásnak, onnantól kezdve vallatni kezdett.

De én is őt ám.

Ő kakukkfűért jött, én nem.

Kérdezte, miért nincs családom, és hangosan magától, hogy miért nem zummol ez a szar!?

A telefonján akarta megmutatni nagyobb méretben a kisonokákat.

Mondta, hogy a kisonokákkal mennek majd a Béka mamához, ő a békási nagymama, mi más?

Meséltem a szemüveg-sztorimról, amire az volt a válasza, hogy biztos megtalálta valaki.

Tényleg?

Nem mondod?

Vagy mégsem?

Esetleg mégis inkább az előző?

De az is lehet, hogy valaki direkt megtalálta, nem?

Ugyanolyan rejtély marad, mint az is, hogy 50 éve felett a nőknek miért narancssárga a haja?

Kiértem a főútra, és a hely érdekű prostituált éppen ebédelt az autójában, így bizony elszalasztott egy kuncsaft.

A mezőn átvágtattam, mint az ott lakó lovak, és kiértem nemsokára Csillaghegyre.

Felszálltam a Hévre, ahol is egy hegedűs, nem éppen virtuóz, Vivaldit játszott, hamisan.

Elmentem a Batthyány-térig, és sétáltam még a belvárosban egy kicsit, innentől lehetne sétanapló is.

A zárszó legyen egy vicces rész, a Zsidró fodrászüzlete előtt haladtam el, az Andrássy úton,

Egy férfi odament a kint álló nőhöz, aki első ránézésre fodrász volt, és azt mondta neki:”Hozzád jöttem, vágod?”

 

Budapest, 2011. május 30.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Túranapló nyolcka

 

 

Hajnali ötkor keltem, szerettem volna ismét egy jót túrázni, ezúttal is ázás nélkül.

Kicsit visszaaludtam, mert az én alvásigényem is csak még öt perc, de másodszorra már fél hétkor keltem fel. Rendbe raktam magam, megetettem a más kutyáját, és elindultam a buszmegállomáshoz. Itt elfogyasztottam a B-kávémat, mert nem akaródzott jönnie a busznak.

A változatosság kedvéért nem ment el előttem a busz, mivel várnom kellett rá 22 percet.

Irtózatosan lassan, de bizonytalanul eljutottam végre Békásmegyerre.

Körmönfont léptekkel mentem Csillaghegy irányába, szokás szerint.

A McDonald’s előtt-hol máshol?!- majdnem elütött egy Globetrotter-Schwarzmüller imitátor nehézgépjármű, oldalán Flott-trans felirat virított.

Miután majdnem palacsintává lapított, így mondhatjuk-e azt, hogy ez a cég flottul működik?

Gyalogoltam tovább, és egy oszlopon ezt a hirdetést találtam: „Cirkusz Békásmegyeren! Először, a szokott helyen.”

Hát nem aranyos?

Felmentem a szokásos lejtőn, és jobbra kanyarodtam, majd balra, és ismét jobbra.

Jegyezzék meg, mert kikérdezem!

Elhaladtam ismét Édrien háza előtt, most is sok macska kushadt a kapu előtt.

A címe azért ez a címnek, mert viszonylag rövid túra volt, vissza kellett jönnöm a VÁROSBA, ugyanis rengeteg dolgom volt még a túrán kívül is.

A jól ismert piros jelzésen haladtam, és úgy terveztem a mai napot, hogy barlangokat fogok látogatni, és sziklákat mászok majd, leigázva az erdő összes lakóját.

Kiértem a lovakkal teli mezőhöz, és megjelent egy módos, de modortalan gazda, az arcára

pillantva rájöttem, hogy orrgazda, és biztosan szeretne rosszban sántikálni.

Azonnal módosítani akart engem, hogy mit keresek itt, és azt feleltem, hogy ne aggódjon, nem eszem meg a lovak elől a füvet.

Fenyegetőzött az öl/dmegebjeivel, hogy ígyúgyamúgy lehet majd.

Én mondjuk, örültem volna, ha láthatom, ahogy elszalad vele az egyik ló.

Ahogy annak is szintén örültem volna, ha derült égből villámcsapás kerül a fejébe.

Van egy szép mondat, ami az ilyen nagy „O”-val kezdődő ostobákra vonatkozik: „Egyszer az agyára mentem valakinek. Napokig mosták utána a vért a kocsiról.”

Egyébként ezen a férfin tisztán látszott, hogy gyerekkorában kiagyhatatlan ajánlattal keresték meg. Túlesve a napi barmok által megkörnyékezésen, más környék felé néztem. Elhaladtam a szemétdomb mellett, majd a villanypóznát is semmibe véve a kisebb lovarda felé haladtam, ahol is már egy kiscsikóval bővült az egyszemélyes lófuttató. Kíváncsi lennék, hogy kitől-mitől, amikor mint már említettem, egy tétel ló volt csak ott, eddig mindig, akárhányszor jöttem erre, és az is csődört mondott magára. Nem tudom, hogy fogyasztott-e előtte Dabot, de az biztos, hogy abrakot evett utána. Átmentem a főúton, és a kötelező reggeli szaroda felé siettem…volna. Valaki, amióta utoljára voltam itt, leszórta futóhomokkal, mocsárral, sárral az

egyébként is felhőkarcoló nagyságú köveket, és üröm volt szaladni felfelé, csakhogy ne magamra, vagy magam alá székeljek. Kicsit későn, de gugyoló Jézusnak öltöztem far-sang alkalmával, és ismét lefogytam két kilót.

Nehéz gyaloglás után elértem az elágazást, ami Pilisborosjenő, a Kevély és Üröm felé mutatott.

A Kevély felé indultam és a piros jelzésen haladva, lassan leértem a Pilisborosjenő név alatt elterülő faluba. Túrám során gyakran találkozom hülye, de néha rendes, segítőkész emberekkel is. Ma sem volt másképp. Először egy autóját polírozó férfit szólítottam le, és meg, hogy merre visz az utam.

Akkora fogai voltak, amivel egy menyétet is ketté tudott volna harapni, munka közben.

Hevesen beszélgettünk, és megállapodtunk abban, hogy arra megyek, amerre akarok. Útravalóként azt tanácsoltam neki, amit Mijági mester a karate kidnek, amikor a Pro7-en néztem gyerekkoromban hajnalban, amikor már a családból mindenki aludt. „Políren und puccen!” Továbbhaladva egy dagadt nő jött velem szemben, neki nem kellett kosarat adnom, mert azzal sétált, megpakolva. Látszott rajta, hogy a Békehattest tagja, mert egy embernek túl sok lett volna az a tömeg, amit ő vonszolt magával.

Aznap megértettem a zsíros deszka kifejezés lényegét is, ugyanis ez a nő olyan volt.

Semmi melle, de lefelé szélesedett, mint a sz@ar. Megadtam a kellő tiszteletet az utca emberének, és folytattam utam.

Aznap is sokat gyalogoltam, ahhoz képest is, hogy előtt abba kellett hagynom a túrát, mert dolgom volt egy másik város, másik városrészében is aznap.

Amerre jártam, tiszta Garni-zóna idill volt, és mivel nem ültem le sokszor, a legnagyobb jóindulattal sem lehetett a mai napomat lezárni úgy, hogy ülőgarnitúra volt.

De hát a legszebb öröm, a kárüröm. Egy vidékiesen szólva tikmellű férfi aprított fát az egyik utcában, és örültem, hogy nem nekem kell tennem ezt. A férfinek kiváló ízlése volt a vádlik terén, mert megbámulta az enyémet, amiről tudni kell, hogy Szekerczés János Csaba vádlija nem szép, de gavallér. Megbűvölten nézte a vádlimat, amiről azt hitte, hogy valami ázsiai

izomköteg, talán a vád-lee-hangzás miatt. Sokan a Dzseki Csent is kínai kabát tolvajnak vélik…

Az utcáról kiderítettem, hogy Kevélyhegyinek hívják, mi másnak?!

Elhagyva a jómunkásembert, a sárga jelzésen haladtam tovább, és ilyen nevű közök jöttek egymás után: Sólyom köz, Fecske, Vércse, Kakukk, Sas, Harkály, Rigó…úgy döntöttem, én meg elhúzok, mint a vadlibák. A Bagoly-köznél! apartman kölcsönzésre buzdították a népet, de Ürömre gondoltak, csak ide tették ki a táblát, egyem a szívüket.

Egyébként 4000ft/fő/éj, ha valakit érdekel. Telefonszám nincs. Ugyanitt kerékpárkölcsönzés is megoldható. Bejutottam egy sorompóval lezárt bejutónál az erdőbe, és ismét a Kevély felé haladtam.

Bekapcsoltam a telefonomon a zenelejátszót, és Hernan Cattaneo, John Digweed, Dj.Sasha tette tönkre órákon keresztül a pilisi állatok és növények érzelemvilágát.

Képzeljék el, az egyik ösvényen haladtam, amikor tőlem olyan 5 méterre előbukkant egy nyúl, és nem ijedt meg a zenémtől, ami egyébként szerintem elég hangosan szólt, de amikor én közelebb értem hozzá, rám nézett, visszaugrott a bozótba, és eltűnt.

Jellemző, a hangos progresszív house sem annyira idegesítő, mint az én puha lépteim zaja.

Úgy néz ki, hogy az erdei élőlények még mindig nincsenek felkészülve az én zenei stílusomra…sem.

Pedig ez a track kifejezetten melankolikus, rapszodikus és romantikus, különben is, ha túrázok, az erdő lakóinak: kuss!

Mentem vagy futottam, csak a kedvemtől függött, de amikor elértem lóhalálában a Pentagongyanús helyre, észrevettem, hogy valahol elhagytam a napszemüvegemet.

Remek!

Háromszor mentem végig nagyon lassan azon az úton, le-fel-le, ahol úgy gondoltam, hogy elveszíthettem, nem lett meg Jézus erejével sem.

Úgy döntöttem, hogy akárhogy erősködnek a pilisborosjenőiek, nem vagyok hajlandó ezúttal elfogadni a díszpolgári címet. Egy olyan faluban, ahol egy POLGÁR, csak úgy, ukmukkfukk elhagyhatja a szemüvegét, nem szeretnék a díszpolgárok közé tartozni.

Ettem, ittam, és folytattam utamat a barlangok felé. Felfedeztem egy új betonbunkert a katonai telepen, és örömmel konstatáltam, hogy errefelé terem a Csabaíre vérfű, egy nagyon hangzatos nevű növény. Amennyi szotyolát lehetett csak, szétköpködtem, és a Papp Ferenc barlang után a Maczkó-barlang felé indultam.

Elhatároztam, hogy azért mert elhagytam a napszemüvegemet, nem fogok elkámpicsorodni, akármit is jelent ez a szó.

Sikerült megdöntenem az egy térdre jutó csaláncsípési rekordot aznap, mert csak a bal térdemet kellett hangyasavval kezelni, legalábbis az erdő így gondolta.

Sajnos már visszafelé kellett indulnom, de így is sok szép látnivalót találtam.

Ezúttal John Digweed nem éppen lassú zenéjére futottam hátizsákkal, amikor egy őzet pillantottam meg, tőlem olyan 10 méterre zabált épp két pofára.

Nagyon békés és szép példány volt.

Ő is észrevett, és nagyot szökellve elillant.

Annyi időm sem volt, hogy megállapítsam, ő vajon a Róbert gida, esetleg Bambi vagy éppen a nagyon erős és férfias hangú Szikora Róbert egyik túlságosan sok fordulón át végül is sikerrel debütáló egyik gidája volt-e az a rőtvad.

Mit ad Isten, ahogy kapaszkodtam fel az egyik sziklán, megcsípte a jobbik vádlimat egy méh vagy darázs. Az érdekesebb része ennek a rövid csattanónak az, hogy nem dagadt meg, és nem fájt másnap.

A piros jelzésen visszaindultam, és kiértem az elágazáshoz, majd a lejtőn lementem a főútig.

Átmentem a kislovardához, és elértem a másik piros jelzéshez.

Bejutottam az erdőbe, találtam egy csörgedező forrást, le akartam menni hozzá, de akkorát estem, mint egy…valami.

Úgy döntöttem, hogy még egyszer már nem eshetek el, mert az hülyeség lenne.

Ahogy visszagondolok az őzre, őz a csodák csodájára, nagyon felemelő élmény volt, és örülök, hogy ilyen közel kerültem a Természethez.

Ezért a látványért bárkinek a szemüvegét hajlandó vagyok elhagyni.

Hiába volt viszonylag több kellemetlen élményem ma, több mint máskor, a véleményem az, hogy nincs rossz túra, csak béna túrázó.

A véleményem kettő pedig az, hogy rajtam kívül ez a mondat mindenkire érvényes.

 

Budapest, 2011. május 27.

 

 

 

Ünnepek terhe alatt nő a pálma…        Ünnepek, jeles napok másképp

 

 

Minden évben hiába szavalsz a Télapónak,     

nem veszed észre, hogy üres a zsákja,

lóvá tesz téged, mert megtéveszt a piros kabátja.

A nagyinak is más viszi ezentúl a kosarat: Piroska bátyja.

 

Reklamálhatsz szilveszterkor a kocsmárosnak,

mégis mit képzelsz, vajon őt érdekli a májad?!

Balkán fanatik életedet szerbkereskedők lesik,

ebben az évben végre meleg hó esik.

 

Lesz majd olyan meleg, mint egy állatban,

tegnap hazafelé menet, képzeld;

találkoztam egy rákkal,

már áttételesen, de inkább azt figyeld:

 

Húsvétkor hogyan tojik a nyúl,

de tudod mit, inkább ne is akard tudni, ez olyan fúj!!!

Farsangkor mindig másnak öltözünk, mint amik vagyunk,

karácsonykor magunkból azonban néha túl sokat adunk.

 

Mindannyian furábbnál furább gondolatokból állunk,

néha még nappal is csak magunkról álmodozunk.

Keressük egy-másban, hogy kik is vagyunk,

ha nem leljük, egyik kapcsolatból a másikba ugrálunk.

 

Május elsején azonban ennek örömére jól felvonolunk,

de csak ha nem esik az eső, mert akkor gyorsan elbújunk.

Tudjuk, hogy a víz az úr, az eső erősebb, mint a tömeg,

lázadni csak szép időben lehet.

 

Augusztus 20-án ismét ünnepelünk,

hiszen több mint ezer évesek lettünk.

A január elseje újabb remény a szebb jövőre,

rá egy hónapra pedig a köztársaság lép küszöbre.

 

A Halak hónapja még egy jeles napot rejt, 2000 óta úgy néz ki, senki sem felejt.

A Petőfi-hónap nagyon kemény,

akin ezen a napon nincs sárga kokárda,

március tizenötödikén, az bizony nem jó keresztény.

 

Április 16-án a vetési varjúk és a holló-kasztok ünnepelnek,

egyesek még az Oktogon előtt is beremegnek.

A pünkösdi királyok is minden évben megjelennek,

egyedül csak a mirhát nem vihetik oda a kisdednek.

 

A született június negyedikén csak minálunk értelmes,

Tom Cruise fél lábbal már nem annyira tehetséges.

Egy újabb Schmitt-nap következik,

a Független Magyarország saját magáról emlékezik.

 

A következő hónap nem szép, de tanulságos,

sörrel koccintani már lehet, de nem ajánlatos.

Kis Ernő és híres cégtársai,

Magyarország októberi vértanúi.

 

Októberben újra lóghatunk a munkahelyről,

mert a 23-a is megment ettől.

A mindenszentek korán érkeznek,

november elsején együtt jelentkeznek.

 

Minden ünnep tételesen átvéve,

kivétel nélkül, mindegyikről nem elfeledkezve.

Ha erre mindre kellőképpen felkészülünk,

talán marad még egy kis időnk, hogy éljünk…

 

 

Budapest 2011-05-01

 

 

 

Megmagyarázat:

 

Szerettem volna már írni ünnepi verset, most sikerült.

Kétségkívül nem valami konszolidált verzió, de a változatosság kedvéért gyönyörű lett.

Van egy monológjellegű rész, és utána következik maga az ünneprontás.

 

Első versszak: A Mikulás mindig is a bögyömben volt, nincs is olyan álszent jótét lélek szerintem, mint ő.

Ha kérdezhetnék tőle, akkor csak ezt: Mi kulás?

Megtévesztő személyiség.

Nem mintha a Piroska nem lenne az.

Róluk szól az első versszak.

 

Második versszak: Már három éve minden szilveszterem borzasztó. Aznap a májam is.

Imádom a „balkán fanatik” kifejezést. Egyfajta kelet-magyarországi életérzést vetít elém.

Umca-umca, macskajaj, utópia a javából.

A meleg hó még várat magára…de addig is mindenkinek szerb napokat kívánok!

 

Harmadik versszak: Az első sor egy nagyon meleg napon jutott eszembe, a harmadik pedig egy randin.

Ennyi.

 

Negyedik versszak: Na igen, a nyuszi tojta. Vizuális típusúak előnyben. A farsang, a Dorottya-bál, Anna-bál, és minden bál. Mind-mind szemfényvesztés.

Kokettálnak az Ördöggel. A karácsony pedig egy szánalmas motiváció magunknak, hogy legálisan gondoljunk a másikra.

Ha ő nem tette ezt meg velünk kapcsolatban, akkor meg nyivákolunk, hogy én bezzeg viszont igen.

Ahogy minden ünnep, a karácsony is csupán csak üzleti értelemben értelmezhető és értékelhető.

 

Ötödik versszak: A párkapcsolat útvesztői abban rejlenek, hogy nem magunkban keressük elsősorban a hibát, hanem a partnerünkben.

Gnócsi Szauron úr segít…

 

Hatodik versszak: Gyűlölöm a május elsejét. Aki dolgozott már aznap és munkába menet látta a sok semmirekellőt ünnepelni, tüntetni azért, hogy aznap más dolgozzon helyettük, tudja, miről beszélek.

Aznapra túlóra, mi?

A rendes napokat sem fizetik ki, nemhogy a túlórákat…

A„jól felvonolunk” pedig a sok feszítővas ember, aki azt hiszi, hogy kemény, mint a gipszkutya. A „ víz az úr” kifejezés Petőfitől van, be kellett építenem ide, mert adta magát.

 

Hetedik versszak: Eláztam már elégszer augusztus 20-án ahhoz, hogy utáljam. Schmitt Pál exAstoriában exdolgozó nem éppen kedvenc köztársasági elnökünk nyilatkozta azt a magyar koronáról, hogy több mint ezer éves. Végül is nem hazudott, csupán csak lefelé kerekített.

A január nekem mindig a megújulás, az újra való törekvés, a múlttal való megbékélés hónapja.

Február elseje a köztársaság napja, 2005 óta ünnepeljük. Már aki…

 

Nyolcadik versszak: Február 25-e, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, amiről 2000 óta emlékeznek meg. A március 15-e nem kell, hogy sok magyarázatot vonjon maga után. A Dohány utcai seriffek sem…

Kilencedik versszak: Április 16-án a holokauszt áldozataira szoktak megemlékezni. A Terror háza az Oktogon környékén van, innen a hely, a remegés pedig onnan. Ott szoktak vinnyogni egyesek. Pünkösd 50 nappal húsvér/t után van. A mirhát nem vihetik a kisdednek, mert megharapja. Lásd Gyalog galopp!

Tizedik versszak: Tom Cruise, Született július 4-én című filmjére való utalás. Június 19-e a Független Magyarország napja, ami önmagában nem vicces, de ahogy én beékeltem, úgy igen. Schmitt Pál sokszor nyilatkozta azt, hogy párt független, majd később érdekes módon már alelnökként vigyorogott a kamerákba.

Tizenegyedik versszak: Október 6, az aradi vértanúk hónapja, emléknapja. Ha pohár van a kezemben, akkor koccintok, ha sör, akkor nem, és nem is iszom meg.

Tizenkettedik versszak: Október 23-a ismét jobb esetben lógós nap, mert akkor ünnepeljük az 1956-os forradalmat. A november első napja pedig a mindenszenteké, a halottak napját előzi meg.

Tizenharmadik versszak: Élni kell, nem ünnepelni, ilyen egyszerű a képlet. Magát az életet kellene éljenezni, nem pedig a benne történt eseményeket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Túranapló 7.

 

 

Szerettem volna mindenképp elmenni túrázni, mielőtt feltámad Jézus, így a nyúlvéti ünnepek előtt egy nappal ismét lábnapot tartottam.

Korán keltem, az arany szokás szerint sehol.

A kedvenc buszommal eljutottam rutinszerűen Békásmegyerre, és onnan könnyű sétával Csillaghegyig gyalogoltam.

Érdekes módon csak nem akart a Nap kisütni, nagyon fáztam reggel, de a Csillaghegytől felfelé vezető úton Üröm felé- csak ott-, már kezdett sütni, és ettől egyre jobban belelkesültem.

Mentem felfelé, megláttam egy táblát, rajta az állt, hogy a Fővárosi Csatornázási Művek mely napokon tart üzemzavart abban az utcában.

A Rókahegyi úton észrevettem egy piros jelzést, azt, amilyen csak a tanösvénytől szokott kezdődni.

Egy szekerczési vagy más néven isteni sugallat hatására elindultam rajta. Szekerczés, aki jól döntött.

A jelzés áttolakodott a Gyöngyvirág utcára, én nagy vígan követtem, mert érdekelt hova vezet.

Tudtam, hogy a Kevély felé megy, mert az irány stimmelt, és én is stimmeltem.

A Gyöngyvirág utcából áttért a Hegymászó utcára – másképp nem is lehetne hívni, nem igaz?! -, és oda is követtem.

Ez egy elég meredek utca, de nagyon rövid is ugyanakkor.

Ebben az utcában megszólítottam egy Monkot, ott állt a házának kapujában, mellette 6 tétel macska ténfergett.

Igazi Monk volt. Velejéig konzervatív öltözködés volt rá jellemző. A szívéig felhúzva a nadrág, barna öv, nagyon erősen meghúzva elől.

Kopott szürke öltöny, halszálkás mintájú vajszínű ing, teljesen nyakig begombolva. Nyakkendő sztornó.

Fehér zokni, szürke szandál- mi más?-

Atyaúristen…

Rendes Monk volt, mert megkérdeztem, hogy meddig megy a jelzés, és megmonkta.

A hat macska mindegyike kölyök volt, és három fekete, három szürke volt közöttük.

Vagy szerencsétlenségem lesz, vagy nem…elvégre kiegyenlítik egymást.

A lényeg az, hogy közel egy éves tortúra után végre igazi túra volt ma, megtaláltam a Kevély aljához vezető utat.

Mentem tovább a jelzésen, közben találkoztam Don Kartáccsal, és a családjával. A férfi nagyon rendesen bánt a gyermekeivel, öröm volt hallgatni, illetve azt pont nem, mert nagyon éles hangja volt. Viszont ővele is jót beszélgettem, nagyon szimpatikus volt. Hang nélkül. Nem hang nélkül beszélgettem vele (az ostobák kedvéért), bár én arra is képes vagyok, hanem a saját hangja nélkül elviselhető volt/lett volna vele beszélgetni. Vannak lányok, akikkel szívesen mutatkozik az ember, csak ahogy mondják, meg ne szólaljon. Ők azért ne, mert félő, hogy hülyeséget mondanak. Ez a férfi pedig, félő, hogy bármit is mond.

Amíg felfelé tartottam, észrevettem, hogy átlagban olyan 2-3 méterenként van jelzés.

Alaposan, jól láthatóan teletűzdelt jelzésekkel teli, precízen létrehozott túraösvény volt, nagyon kellemesen érintett.

Felértem a dombra, és ez igen…ez nagy betűs Fennsík volt, nem is volt alja, csak egyből fent kezdődött.

Gyönyörű vidék tárult elém és mindenhol volt panoráma, nem csak felül.

Alig volt lakva, tele volt tulipánnal az erdő széléig, de sajnos mellette egy nagy adag szemét is hevert.

Miután felértem a fennsíkra, rájöttem, hogy semmit sem adnak ingyen.

Na jó, ezt, lent is tudtam.

Azért, mert igaz, hogy meglett a Kevély alja, de cserébe Ürmöt kellett elhagynom, ugyanis meg kellett kerülnöm az egész falut, de így legalább olyan 40-45 percet spóroltam meg.

Minél többet vásárolunk…

A fennsíkot elhagyva egy lovardaféle felé haladtam, előtte vágtatott lovon két bakfis, megálltak előttem, beszélgettünk, és ők jobbra, én balra fordultam.

A főútra kiérvén átszaladtam a túloldalra, és a dombon elkezdem felfelé ereszkedni.

Érdekes, hogy sosem tudok olyan táblába botlani, hogy: Nagyon örülünk, hogy újra itt van, és köszönjük magának, hogy Nálunk díszpolgár!

Helyette ilyet olvashattam: „Magánterület! A területen vadászat folyik. Belépni életveszélyes és tilos!”

Olyat sem láttam még sosem, hogy: Nagyon örülünk Önnek Szekerczés úr, jó túrázást kíván a Pilisborosjenői Önkormányzat! Engedje meg, hogy kellemes napot kívánjunk Önnek!

Megengedném.

Pedig senkit se tévesszen meg a külsőm, igenis jól nézek ki.

Lehet, hogy azért nem jött ki elém a falu, mert nem tudták, hogy jövök.

Elvégre, pont megkerültem őket.

Amikor a Megdarálsznál dolgoztam, ott voltak titkos vásárlók is.

Akikről nem lehetett tudni, hogy pontosan kik is azok, és miért patkányok.

Itt is ez lehetett a helyzet, titkos túrázó voltam aznap, de akaratlanul. Egy díszpolgár is pihenhet néha. Egyébként a pilisborosjenői díszpolgári címet is odaadtam magamnak, ha már arra jártam.

Azért ez nem semmi!!! Kevesebb, mint egy hónap alatt két finom levegőjű, zölddel teli település is büszke lehet magára Miattam.

Hoztam napszemüveget a szárnyas fejvadászok ellen, kellett is, tele volt az erdő olyan fekete bogarakkal, akik a szememben akartak továbbélni.

Akkor sem érdekelt, és most sem, hogy nem minden rovar bogár….

Nagyon jó idő volt ma, és szépen le is barnultam.

A szokásos piros jelzésemen eljutottam a Kevélyig, és az elágazásnál lementem az egri várkához ismét.

Amíg oda tartottam, instálom pedellus úr, de egy rajzszög ment a talpamba.

Nevetséges, de fájdalmas volt.

Hiába, van, aki kirándulni jár ideki, van, aki pedig tanulni.

Ha már ennyi –ki volt benne, akkor egy aranyos vicc következik.

Két kakas beszélget.

-         Te, nem vagy szomjas? Nem iszunk egy sört?

-         De, jó ötlet, tudok egy kocsmát a közelben.

-         Ok, de kikiriki?

 

Az egri várnál megint sok család tobzódott, így gyorsan átmentem a boltív alatt, és elindultam a kráterek felé.

Meg is találtam újra, olvastam Maupassant horror novelláiból kettőt, pihentem egy keveset, majd mentem tovább.

A Teve szikla felé tartottam, de elgondolkodtam azon, hogy minden alkalommal legalább 5-10 darab magaslest találok, vagy mélyet, de egyre sem mentem még fel.

Gondoltam felmegyek végre egyre.

Fel is másztam az egyikre, és mit ad ördög, a kezemben maradt a legfelső léc, de a kezemben maradt egy szeg is.

Tudom, hogy alig várják az olvasók, hogy elvérezzek, de rengeteg dolgom van még.

Kis kerülővel elértem a Teve sziklához, ott tanyázott Ali baba és a negyven arab ló.

Kalap és ostor próbát tartott egy kis társaság, szerintem népművészi boltot raboltak ki, és osztották fel maguk között a tartalmukat.

Ott hagytam őket, és a mező felé indultam. Észrevettem egy barlangot, és felmásztam hozzá.

Képzeljék, belül még szőnyeg is leterítve. Ahmed, nem indul? Kiköptem pár szotyolát magamból, és elindultam lefelé. Apropó, a szotyola héja steril?

Megtaláltam a Mária-utat, és azon a jelzésen mentem tovább. Útközben összefutottam egy családdal, akik érdeklődtek, merre van az egri vár. A férfi úgy nézett ki, mint John Lithgow és egy Tesz-vesz kismalac keveréke.

Elértem egy függőhidat, de nagyon imbolygott, így nem sétáltam át rajta a beláthatatlan messzeségbe, győzött a Jobbik eszem.

Tovább gyalogoltam a jelzésen, elértem a Jenői-tornyot, ott (t)anyázott két házaspár, gyerekekkel.

Megkérdezték, hogy van-e függőhíd a közelben, mert úgy emlékeznek, hogy a közelben van.

Megmondtam, hogy merre van, de azt is, hogy necces a séta rajta.

Erre a családfenntartók: „Akkor majd a feleségek mennek előre.”

Igazságosztó Buldog seriff…

Ismét elértem a tóhoz, sőt, három különböző irányból voltam aznap ott.

Őszintén szólva (a vörd szerint sablonos kifejezés), nagyon sokat gyalogoltam, de cseppet sem voltam fáradt utána.

Minden percét élveztem, ahogy az őrültségem perceit szoktam.

A tó környékét bejárva eljutottam a katonai telephez is, és ezúttal is bementem.

Úgy gondoltam, hogy hétvégén nem játszanak sem katonát, sem tűzoltót. Bár, ha a mai távolságot, amit megtettem, úgy kapnám meg, mint egy üveggolyót jobban éreztem volna magam. De akkor hol lenne az élmények hada?

Szekerczés, aki másodszorra is jól döntött.

Bementem, és végig jártam mindent. A lövészárkokat, és az összes pentagongyanús pihenőhelyet. Az alakjuk miatt olyanok. Zöld tetők, barna fémállványok, beton padok, faborítással, ablak és ajtó nélkül. Szél nem védett még itt senkit. Találtam még belőlük. Miért lett zöld a katonaság színe?

A katonai kiképzőtelepet végigjárva megállapítottam, hogy itt még a pity is pang.

Hihetetlenül minimalista volt minden.

Egy-két kóró, töltényhüvely, magasles, mászófalak és ennyi. Na jó, a magasles Gaudi, a mászófal pedig Bauhaus, első ránézésre…

Leültem az egyik les aljánál, és ismét megkerestek egy válasszal, hogy merre van az egri vár.

Járvány van.

Azért utálom az erdőt, pontosabban a turistákra mért hatását, mert amíg a falun minden ember köszön mindenkinek, itt minden élőlény köszön az embernek. Ha dombon, vagy sziklafalon megyek/mászok fel, élvezet látni, hallani, ahogy az előttem lévő területet gyíktalanítom, mint Mózes a Vörös-tengert. Csak haladok előre, és futnak, menekülnek, bújnak előlem el a kétéltűek, hüllők, madarak, gerinctelen állatok, és a még gerinctelenebb emberek.

Félretéve a humort, ma sok embernek adtam vissza a reményt azzal, hogy a pontos választ adtam a kérdésükre..

A főúton vándoroltam, majd bekanyarodtam a Csobánkai elágazásnál.

Azonnal csehül éreztem magam, mert egy cseh társaság szállt ki a Skodájából.

Lehagytam őket, és a bicikliúton indultam el kivételesen. Ez nem bicikliút kimondottam, de a jelzéseik viszont igen.

Szépen haladtam az úton, amikor velem szembe jött egy nagyon kedves nem személyes ismerősöm Papp János színművész úr, a továbbiakban Papp János színművész úr.

Rám köszönt, én pedig azt mondtam neki, hogy: „engedje meg, hogy megszorítsam a kezét művész úr!”

Én biztos nem örülnék, ha valaki meg akarná szorítani a kezemet, de ő nem vette zokon.

Beszélgettünk a Pilisről, jelzésekről, túraútvonalakról, mert aki nem tudná – én tudom -, ő is nagy túrázó.

Adtam pár életvezetési tanácsot, de csak a formalitás kedvéért, és kezet nyújtott, majd elköszönt. Papp János színművész úr.

Búcsúzóul azt mondtam, hogy szerintem nagyon tehetséges. Papp János színművész úr.

Ebben a sámánerdőben megtáltosodva folytattam utamat.

Lementem egy katakomba még, majd kicsit futottam is, hát Izsákkal.

Visszafelé mentem most már végérvényesen, szembetalálkoztam egy húsvéti sonka nővel, miért is nem lepett meg…

Muszáj volt a Family Frostnak is hallatni magáról, mert különben sivár zenei élményekkel halok meg.

Ugyanazon az útvonalon mentem vissza, amerre jöttem.

Jóval rövidebbnek tűnt így, miután már nem kellett annyi szotyolát visszafelé is cipelnem.

 

 

Budapest, 2011-04-23

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Túranapló 6.

 

Janeczki Évának, aki Wagner is.

 

 

 

Volt kettő olyan visszajelzés a túranaplómmal kapcsolatban, hogy nem elég vicces, és néhol sértőek a jelzők, illetve nem vagyok elég kedves bennük a többi emberrel. Ez három visszajelzés, két embertől.

Természetesen ezek az emberek nem az értelmesebb nemet képviselték, vagyis a férfiakat, de igyekszem figyelembe venni az óhajukat, mert minden olvasó számít, még ha nem is normálisak.

Volt egy harmadik nőlény is, őneki az ismerősének a fodrászának a szobalányának a nővérének a kutyája sétáltatójának az egyik ismerősének a kedvenc gyros-osának a legkisebb lányának egy másik ismerőse, aki az óvoda ablakából integetett neki, amikor hazament úgy, hogy végre nem pisilt be. - Nem az ismerőse.-

Ha most matematikus lennék, akkor két ismeretlennel megoldottam volna ezt a mondatot. A harmadik vélemény azért fontos, mert az a már előbb körülírt ismerős azt állította, hogy nincs olyan jelzés, túraútvonal, gyümölcsös ott, amit én leírtam.

Két dolog. Az egyik, egy ilyen túranaplónál, amilyet én írok, a legfontosabb a hitelesség. A második a humor, a harmadik pedig azok az információk, amikből tanulni lehet. Nem a valóság szórakoztat, hanem a mese. A valóság tanít.

Ott voltam, akkor, és úgy, ahogy leírtam. A személyes reagálásom az egyes emberi viselkedésekre, helyzetekre, időjárásra, csak énrám tartozik, ahogy az is, hogyan adom át.

A másik, most sokkal több pozitív gondolat lesz, mert SOKKAL TÖBB POZITÍV DOLOG TÖRTÉNT VELEM. Ilyen egyszerű.

Van két jó hírem is mindjárt a kezdet kezdetén.

Nem esett az eső, és nem lettem vizes semmitől sem, illetve jól kicsesztem a buszokkal reggel, mert mindegyiket időben elértem.

Az elsőre két percet, a másodikra egyet kellett csak várnom.

Nagyon örülök, hogy magyar vagyok, és annak is szintén nagyon, hogy nem vagyok apáca, mert így nyugodtan le tudtam írni a címben, a hatost.

Tudják, hogy számol a német apáca?

Ein, zwei, drei, vier, fünf, fúúúj, sieben, acht…..

Már tegnap elhatároztam, hogy elmegyek túrázni, csak úgy ukkmukkfukk.

Mint már említettem, elértem az első buszt, onnan nyolc perc múlva leszálltam, egy keveset vártam, és jött a másik, hogy elvigyen Békásmegyerre.

A másik busz tele volt levegőallergiással, mert hiába volt már kellően meleg, senki nem nyitott volna ablakot.

Délelőttre kilenc fokot, délutánra pedig kerek húsz fokot ígértek a neterológusok. A végállomásnál mindenki leszállt, ahogy ez majdnem mindig lenni szokott, kivéve a Moszkva teret, ahol a helyi hajléktalanok még kicsit ejtőzni szoktak a fárasztó napjuk után.

Előttem egy iszonyatosan dagadt nő hullámzott, gyorsan kikerültem, és siettem Csillaghegy felé.

Gondolkodtam azon, hogy még vajon hány bőrt lehet lehúzni erről a túráról, ugyanolyan terepen, de hát sosem végződik ugyanúgy, csak hasonlóképpen kezdődik.

Az egyik utcánál kész kálvária volt, felújítást végeztek, pedig hol voltam én még a Kálvária utcától.

Sehol.

Miért pont kedden túrázom? Azért, hogy visszavághassak a szegedieknek.

-         Hogy hívják a szegedi láthatatlan embert?

-         Köd mön.

Most jövök én a képbe.

-         Hogy hívják a szegedi hétköznapi turistát?

-         Kedd men.

 

Ezért mentem aznap. Ezért is.

Régi jó barátaim is megjelentek mellettem az úton, szép sorjában jöttek Schwarzmüllerék, és leelőztek nagy vígan.

Mentem tovább, és egyre nagyobb önbizalommal tekintettem a következő falu felé, ugyanis tudtam, hogy itt már újra díszpolgár leszek, ha odaérek.

Aki lemaradt volna róla, annak elárulom, hogy egy igen, nulla nem, és egyedül a kérelem tartózkodásával díszpolgár lettem nemrég Ürmön.

A teljesség kedvéért, egy ember szavazott, én.

A hitelesség…

Ahogy beértem Ürömre, ismét találkoztam azzal a víztoronyarcú férfival, akivel a múltkor, de nem ismert meg, pedig nem köszöntem rá.

Ismét megpróbáltam a Kevély aljához eljutni, de ezúttal sem sikerült, senki nem tudta, hogy lehet oda eljutni.

Jött velem szembe egy fiatal férfi, kézen vezetett egy kisfiút, és az óvoda előtt leszólítottam őket, hogy merre menjek a Kevély aljához, hátha ismer egy másik útvonalat arra.

Azt felelte, hogy nem ismerős erre.

Nos, akkor ő egy vadidegen.

Márpedig akkor ő egy számára teljesen vadidegen faluban éli le az életét, tengeti a mindennapjait, sőt egy teljesen vadidegen faluban viszi a számára és a kisfia számára is teljesen vadidegen gyerekek közé a kisfiát, úgy, hogy egy számukra teljesen vadidegen várakozással teli órákat bírjanak ki, amíg nem látják egymást délután újra.

Hülye gyékényesi parasztok…

Mentem tovább, gondoltam csak lesz itt olyan, aki itt él, és itt is lakik, és nemcsak itt él.

Találtam egy nagyon jó illattal megáldott lángosost, és palacsintázót, sőt, az áraik is a lellegekben jártak.

Sosem értettem, hogy ha valami olcsó, akkor miért a fel-legekben járunk, hiszen, ha olcsó, akkor lejjebb van az ára, nem?

De hát a magyar Dzsánni is megmondta, szépen magyarul: „ A jó kónyha receptje, minél többet vásárórunk, annál többet spórólunk.”

Elgondolkodtató. Ha többet vásárolok, akkor többet költök, ennyi.

Útvonalat változtattam, és bementem a régi Rákóczi fejedelem utcába, ami jelenleg Szőlő utca, talán megtalálja ezt az utcát is az olyan olvasó, aki előbb sérteget, és csak azután kezd el túrázni a saját falujában.

Mert ugye, ő ráadásul még ürömi is volt.

Szép házak és takaros kis putrik váltogatták egymást. Volt egy aranyos tábla is az egyik ház ablakában: „Cicával őrzött terület”

Sétáltam tovább, és láttam egy embert a túloldalon, aki a saját házából jött ki, de az utóbbit csak gondoltam.

Megszólítottam, de akkor még nem tudtam, hogy az intelligens külső élményalatti választ produkál majd, legszívesebben sírva nevettem volna az arcába.

Azt kérdeztem, hogy ha végig megyek ezen az utcán, amin jelenleg vagyok, akkor a vége a Kevély aljához visz-e majd, vagy sem.

A válasz: „Jaj, nem tudom, mert múltkor véletlenül egyel lejjebb lévő utcába mentem be, és az is véget ért.”

Na igen, látszott rajta, hogy Úristen de levitte a dolgát.

Hülye gyékényesi parasztok kettő.

Az utca végén volt egy ház, rajta egy cégér: Himalája, gyerek-sóbarlang.

Néha én is úgy éreztem magam a nap végére, mintha a Tien San-t másztam volna meg.

Eljutottam a gyümölcsöshöz, ismét, és felmentem a szokásos ösvényemen.

Felfelé menet szerencsém volt ingyen és gyorsan megnézni az Anyád! A szúnyogok című filmet, mert megdöntöttem az egy főre jutó szúnyogok magamhoz édesgetését. Ezek biztosan a moszki-tóban fürödtek. A múltkor rajtakaptam két csángót, hogy javítja az egyik mélylest, most nem volt ott senki sem, de a les elég rossz állapotban volt.

Nagyon-nagyon jó idő volt. A kötelező kanyar után megint kivettem egy szarodai szobát, az erdőre kilátással.

A koszt én biztosítottam, a kvártélyt a természet.

Jobban örülnék, ha a természet biztosítaná a kosztpénzt a rezsiköltségemre!

A jó kónyha…

Olyan emberek jelentkezését várom, akik örömmel támogatnák a túráimat, és ebből kifolyólag kellőképpen gálánsok.

Gyalogoltam tovább felfelé, és egy katonai juntába ütköztem.

Az út közepén ültek, senki sem kelt volna fel, hogy elférjek, volt köztük egy rövid, szőke hajú nő is.

Jeges pillantásokkal néztek rám, de volt, aki véres rongyot vagy félistent látott bennem.

Na jó, az utóbbi nem volt.

Mondtam nekik, hogy pihenj, de nem várták meg, amíg befejem, mert már előbb elkezdték.

Szerettem volna még olyat mondani, hogy alakzatba, meg fejlődj, de semmi értelme nem lett volna szerintem.

Úgy gondolták, hogy nehogy már ez a kedditörpe mondja meg , mit csináljanak itt fent, főleg munkaidőben.

Az egyik meleg pillantásokat vetett rám, rögtön tudtam, hogy ő a hómvédelmi minisztérium katonája inkább.

Ránéztem a, ha nem hagyod abba, szétültetlek nézésemmel, és tovább álltam.

Az erdő belsejében ismét a rég nem látott elágazásomhoz értem, és elindultam lefelé, az egri vár irányába.

Útközben találtam egy táblát, amin az állt, hogy erre nyílik a borzas szulák. Nos, ha valaki nem ér rá kirándulni, akkor elég, ha bekapcsolja a tévét, és a TV2-ön megtalálja. Vagy már nem…

Védett növény, ne izgassuk fel!

Az ötödik állomása a tanösvénynek a Nagy-Kevélyi kőfülke, aminek kiírását nem kerülte el a urbanizáció, ugyanis így javította át valaki: Nagy-Kevélyi kőfülke, a kő áthúzva, alá ez írva- zsidó-

Mi más…

A lejtő aljánál pár méterrel előttem elszaladt egy mezei nyúl, latin nevén húsvéti.

Sajnos a sok szép zöld gyík mellett találtam egy lefejezett vakondokot is, de szerencsére hímnemű volt, aki érti, tudja, mire gondolok.

A völgyben hallottam a katonák gyakorlatozását, lövöldöztek.

Sosem fogom megérteni, hogy miért pont kedden kell ezt, és miért pont az én erdőmben?

Elértem a várhoz, sok gyerek volt ott, uszkve olyan 10 különböző csoport.

Verseny volt, és nagyon illedelmesen vettek részt benne.

Nem szemeteltek, figyeltek arra, aki beszélt, nem volt zsivaj.

Laminált táblákon lévő madárfajtákról beszélgettek, ismerkedtek a környezettel, élővilággal.

Így is fel lehet nőni, nem csak a számítógép előtt ülve.

Légvonalban egyenesen elindultam felfelé, és egy gyönyörű mészkőbányához értem, aminek 4 krátere volt, hihetetlen szépség tárult elém.

Gondolom a Mészkő Úr így káromkodik: a murva életbe, megint mehetek venni dolomit.

Találtam egy vékony botot, ki volt hegyezve, tetszett, de egy idő után elhajítottam.

Folyamatosan jöttek mellettem a döngők, akik jóval erősebben zizegtek nekem, mint az öccsük, a dongók.

Egy jó hosszú tisztásra értem, és onnan egy tóhoz, ami magántó volt. Kerítés volt előtte, rácsos, de megdőlt, így kicsit lejjebb nyomtam, és beléptem a tó területére.

Egyből egy tábla fogadott: A tó területén kerékpározni tilos!

Nem mondod?! Pedig azt hittem, hogy lehet biciklizni a tóban.

Azt nem tiltották meg, hogy vizibiciklizzen valaki, nem?

Megkérdeztem egy idősebb férfit, aki a part mentén ült, és nagyon köszönöm neki ezúton is a válaszát, korrekt, igényes, és precíz volt.

Írtam legelöl, több pozitívum került elém aznap, és ha van értelmes ember napközben, róla is írok. Rendes gyékényesi paraszt.

Megtudtam a tó eredetét, és a menekülési útvonalat is.

Lassan kezdtem elhagyni a tót, és az atyafiakat, akik jó palóc módjára horgásztak.

Itt is nagyon szép idő volt.

Egy fiatalabb horgászt is megszólítottam, hogy mi van vele, és hogy érzi magát, mennyibe került a horgászbérlete, miért pont ide ült le horgászni. Csak azért választottam őt, mert láttam, hogy a szájában van a horog, és fűzni próbál rá valamit. Ettől a számomra méltatlan hozzáállástól függetlenül, hogy teli szájjal beszélt hozzám, sok információval lettem gazdagabb. Közel 47 ezer forint az éves bérlet oda, de ez csak engedély, nem helybérlet. A Rozmaring horgászegyesület tagja. Szeret horgászni.

Jött egy platós autó, és a szemétkosarakat ürítették, rendezett, csinos környéket varázsoltak a turistáknak, oda látogatóknak, az állandóan ott dekkolóknak.

Gyors lépésekkel elértem a nádas végéhez, és egy mezőre jutottam, ami mellett egy kastélyszerűség volt, benne jehovák, moszlámok vagy más istenfélők. Lovakkal és csirkékkel védették magukat.

Megkerültem az elkerített részt, és egy újabb tábla akadt utamba a változatosság kedvéért.

„Katonai terület! Belépni tilos és életveszélyes!”

Nem gond megkerülni egy katonaság miatt az egész Pilist, ugyanis még csak az aljánál sem voltam akkor, illetve már.

Mentem tovább, figyelve mindenre, hallottam a távolban a lövöldözést, és eljutottam egy pentagongyanús pihenőhelyhez.

Pihentem ott egy keveset, ez a dolga.

A katonai terület belseje felé haladtam, gondoltam úgysem vesznek észre.

Találtam ott is egy kiváló botot, magammal is cipeltem Csobánkáig.

E a ojektum tele volt kilátókkal, tiszta udvarral, rendes házzal.

A katonai terület végéhez értem, legalábbis az egyik megközelítése végéhez, és volt ott is egy figyelmeztető tábla, a már említett felirattal, de még megtoldva egy akkurátus hozzáállással, miszerint: Takarogy inen!

Inkább helyesírási gyakorlatokra kellene helyet biztosítani a lövöldözés helyett.

Az is jó kis terepmunka lenne.

Ez nap a helyesírásról szólt.

„Belépni tilos” Még jó, hogy nem mentem be, mert csak kifelé menet vettem észre.

Egyébként Pilisvörösvárnál lyukadtam ki.

A főúton sétáltam a bottal, és elértem Csobánkáig, de útközben találtam egy bejáratot a katonai ojektumba, és megkérdeztem a sorompót festő Oriza Triznyák arcú férfit, hogy melyik egységhez tartozik ez, ami Csobánka és Pilisvörösvár között terül el.

- Hát a szentendreihez, felelte.

Hova máshova, nem igaz?

Gondolhattam volna.

Sétáltam tovább, és ezúttal egy erősen lekopott festékkel írt táblát pillantottam meg, a szinte már kötelező jelleggel értésemre adandó útvonalon, unalomig ismételt szöveggel: Honvédelmi terület….

Tudta más is, hogy belépni tilos, nem is lépett be, csak a szemetet tette a tábla alá.

Amint elhagytam alsó Csobánka felsőt, elindultam a mellső-középső úton Üröm felé.

Rutinos gyorsasággal feljutottam a murvabányán, és a már ismert piros jelzésen mentem tovább. Az erdő felénél járhattam, amikor velem szembe jött két fiatalember, akik nézték a lábamat.

Ezért szeretem a nyarat, és a jó időt. Már sokkal több ember láthatja a vádlimat.

Az egyik megkérdezte tőlem, hogy ott fent, ahonnan jövök, van-e panoráma?

Nincs.

Ott nincs.

Kiabálni kezdtek egy női nevet, aki lemaradt tőlük, és megjelent a bokrokból egy Niki névre hallgató Gregor Bernadett imitátor.

Elköszöntem tőlük, és őket hátrahagyva kisiettem az erdőből.

Az utamat szintén olyan gyorsan folytattam visszafelé is, ahogy akkor szoktam, amikor hullafáradt vagyok.

Egymás alatt három stoppos állt a Csillaghegy felé vezető lejtőn, egyik sikerrel járt.

Már csak egy kérdésem van.

De akkor mondhatjuk-e azt, hogy ez egy jó túra volt?

 

Budapest, 2011-04-19

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Feleségem története…

 

 

A kedvesem, ez a drága nő,

angyaltestű, ördöglelkű,

érzelmileg feneketlen bendőjű,

agya egy démon erejével vetekedő.

 

Régóta vele éltem,

egyedül magamtól féltem,

tőle nem kellett,

mert engem nem figyelt…

 

Sosem szerettem,

amikor csak tehettem,

mindig megvetettem,

de egyszer beleszerettem.

 

Ő egy succubus volt,

lelkében üresség honolt,

testét mételyek tartották össze,

de a szíve nem került a testébe.

 

Egy nap gyereket akart tőlem,

rettegtem, hogy teherbe kell ejtenem,

de megúsztam, mert élve eltemettem,

hallani akartam, de látni többet…nem.

 

Budapest, 2011-04-08

 

 

A succubus a középkori mitológiában előforduló démon neve, nőnemű és főleg meztelenül ábrázolják. Álmokban szokott megjelenni, a férfiak „megrontója”, elcsábítja, és tönkre teszi őket. Főleg ártatlan, szent életű emberekre vadászik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Helyzetjelentés

 

Rosszkor, rossz helyen

 

Úgy szeretlek,

majd széttépetlek,

a kutyákkal, a kutyákkal.

 

Rosszkor, jó helyen

 

Állandóan láb alatt vagy,

akár bal, akár jobb lábbal kelsz,

jobb életben, rossz helyen csak reménykedhetsz,

reménykedhetsz.

 

Jókor, jó helyen

 

Úgy szeress,

hogy teljesen elégjek benned,

de ez így nem kerek, nem kerek.

 

Jókor, rossz helyen

 

Legyen a te barátnőd a medvecsaj,

kísérje utadat halk ricsaj,

minden asztalra bor és sajt, bor és sajt!

 

Ez nem ért helyezést

 

Van olyan nap, ami inkább ne lenne,

benned egy kis tuberkulózis még elférne,

pont jól jönne, pont jól jönne.

 

 

Lábjegyzet: vádli

 

Megjegyzés: ez egy ál-haiku-ügy

 

Ajánlás: Wágner Zsoltinak

 

Budapest, 2011-04-07

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy nihilista –hedonista –konzervatív –lázadó

szellemű -notórikus hazudozó hiteles beszámolója

 

 

Tavaly megelégeltem az ismerkedéseket, és az azt követő személyes találkozókat, amit egy nem túl jó nevű társkeresőn folytattam, és offline üzemmódba tettem magam.

Ez év március idusán megismerkedtem egy hölgyeménnyel, aki elég ígéretesnek látszott, mindenben. Volt agya, dekoratív külsővel volt megáldva, és kellő humorral.

2011-04-03-án találkoztunk…

Pontosan jelent meg, vonzó volt, igényes öltözködött, és nagyon tetszett.

Jó volt vele beszélgetni, kellemes illat és valami gyermeki bűbáj lengte körül, pedig mielőtt találkoztunk, elhagytam egy könyvet, és mégsem kezdem el kiabálni vele, hogy az ő hibája.

Valamit jelentett nekem ez a tény is.

Három és fél órát sétáltunk, egyszer leültünk, kellemesen elbeszélgettünk, én elmondtam neki az élet dolgait, és hogy ez után, hogyan kell élnie.

Szívesen folytattam volna vele, mert szimpatikus volt, sok közös tulajdonságot, érdeklődési területet fedeztem fel benne, ő meg bennem.

Hiszen annyi mindenkivel megpróbáltam már, de a végén mindig rá kellett jönnöm, hogy nem működök.

Reméltem, hogy Ő más lesz/lehet.

Hát persze.

Több órás beszélgetés után sem tudta megmondani, hogy van-e kedve találkozni még velem, vagy sem.

Kaptam egy emailt tőle aznap, hogy sajnálja, és maradjunk kapcsolatban, legyünk barátok.

Diszkréten elutasítottam ezt a lehetőséget.

Üzenhetnék itt is?

Van rá mód?

Akkor üzenek: Minek ismerkedik, aki nem bírja?!

 

2011-04-07

 

 

 

 

 

Túranapló ötth

 

 

Szokás szerint később fogom megmagyarázni a címválasztást, de a túra ezúttal is remek volt. Fél hétkor keltem, de hajnali négykor aludtam csak el, így nem voltam fáradt. Egereket irtottam, mert nekem ez a dolgom.

Igyekeztem elhúzni minden olyan berendezési tárgyat, ahol élelmiszer, könyv, ruhanemű van, hogy ne zavarja az egereket az alvásban, tudjanak pihenni, ha már egész nap cincogtak.

Kettő órakor kezdtem őket más szemmel nézni, és pontban négy órakor vittem ki a tetemeket, négy tételt.

Ez az intermezzo szükséges kitérő volt, a történet szempontjából viszont elhanyagolható. Aki nem szeretné elolvasni, ugorja át!

Tehát felkeltem, és igaz, hogy egy hete az időjárás-jelentést olvasgatom a neten, mégis úgy döntöttem, hogy nem bízok meg benne.

Azt írták esni fog, és eddig is mindig vizes lettem, volt olyan is, hogy el is csúsztam, úgy gondoltam, elébe megyek a dolgoknak.

Elmentem tusolni, hogy vizes legyek előre, így nem kell majd csurom vizesen idegeskednem, ha már eleve vizes vagyok, sőt, be is szappanoztam magam, hogy jobban csússzak. Hogy gyorsabban csúszhassak el. Felöltöztem, és miután már össze volt előre pakolva a holmim, elindultam. Nem tudom, miért lepődtem meg, hogy az orrom előtt ment el a busz, hiszen mindig ezt teszi velem.

Sétáltam pár megállót, és jött a következő busz. Felszálltam, velem együtt egy botokkal tűzdelt másik turistacsoport is felszállt, zajongani, hangoskodni, idegesíteni engem, csak engem a buszon. Mindenki ezzel a céllal születik erre a bolygóra.

Elértem Békásmegyerre, ahol is meg kellett volna várnom egy ismerősömet, mert a buszon hívott, hogy nincs meg a kulcsa. Szerencsére ő ért oda előbb, így kölcsönadtam az enyémet, és elbúcsúztam. Elsétáltam Csillaghegyig.

A kedvenc dombomon mentem fel ismét, és eljutottam egy olyan utca elejéhez, ahol már sokszor voltam, de most megálltam, mert egy érzés kerített hatalmába.

Kicsit beljebb mentem, és egy táblán az állt, hogy tanösvény az ürömi kőfejtő felé. Úgysem voltam még ebből az irányból ott, hát elindultam arra.

Egy hegymászó csoport szarakodott előttem, kikerültem őket, majd felmásztam a mellettük lévő falon, bár ami nekem jutott, nem volt olyan meredek, és veszélyes. Pontosítok, nem bár, hanem jó, hogy nem volt. Másztam, és kapaszkodtam, ahol csak tudtam. Olyan térd alatti magasságban volt a csúcsig egy barna korlát kifeszítve, nem értettem, hogy miért csak ekkora. Aki itt kapaszkodna fel, és a korlátba bele, az biztos talpig férfi lenne, nem? Feljutottam a tetejére, és csodás látvány tárult elém, gyönyörű panoráma, Óbuda, Üröm, a Pilis. Tisztább levegő volt, mint eddig bárhol. Ezt kellene árulni palackban. Integettem egy repülőnek, de nem érdekelte őt, ezért megdobtam egy kővel. Követni kezdtem a korlátot, ami egy másik völgy felé folytatódott nagyon meredeken, és véget is ért, mindenféle erre való utalás nélkül.  A 2011-es Szekerczés-almanach a világ leghirtelenebben véget érő korlátjai sorolta.

Megpakoltam a hátizsákomat mindenféle színes kővel, és visszafelé kezdtem mászni a völgybe. A kövekről az ürömieknek egy szót se!!! Kifelé menet egy tagbaszakadt kislányba botlottam, aki egy térképpel a kezében lavírozott a főút két szélén, majd egyszer csak isteni sugallatra azon az oldalon maradt, ahol én voltam. Megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni neki. Azt válaszolta, hogy nem kell, mert ő egy ellenőrző pont és segít a többi társának. Így. Sem előtte az úton, sem pedig magam mögött az úton nem láttam társakat. Megkértem arra, hogy maradjon akkor itt, és főleg egyhelyben, ha már ellenőrző pont. Az ugyanis roppant nagy segítség lenne a köddé vált társaknak is, úgy gondolom. Megsértődhetett, mert elindult vissza Budapest felé. A kis hülye. Rövid séta után beértem a faluba. Gondoltam, ezúttal máshonnan mennék a Kevélyre. Jött velem szemben egy nő, megkérdeztem, hogy van-e másik útvonal kiépítve nekem, a szombati kirándulásomhoz. Azt válaszolta, hogy a nagytemplom mellett van egy tábla, ami Budakalász felé mutat, arra menjek, és így a hegy elejéhez, ha jobban tetszik, az aljához érek. Megköszöntem neki, és tovább haladtam.

Szembekerültem egy középkorú férfival és a kutyaizéjével. Meg akartam tőle kérdezni, hogy merre találom a templomot, illetve a nagy templomot pontosabban. Azzal, hogy pont őt kérdeztem meg, óriási hibát követtem el.

Tehát megkérdeztem tőle, hogy merre van a nagy templom, erre ő visszakérdezett, hogy minek az nekem. Mondtam, hogy fel akarom gyújtani. A Kacsamesékben Dagobert bácsi szemeiben jelent meg a pénz láttán a dollár jel, ennek a viasztestűnek pedig mindkét szemében a „Höö?!” kifejezés vált olvashatóvá. Elkezdte mondani a helyi szokásokat, és nagy nehezen rátért a feleslegre. Azt mondta, hogy balra menjek, és ott találom majd a templomotth. Úgy mondta, mintha egy palacsinta vagy egy mosogatórongy darab lett volna a felső szájpadlására téve, erőltetve. Biztos nem akarják elképzelni azt a hangot, amit az egyszerű „t” betű megnyomásával adott ki magából. Olyan volt, mintha a Verebes István egy kút aljáról szavalná felfelé az Anyám tyúkját. Senki sem akarja nazálisan hallani, az biztos. Legszívesebben szétrúgtam volna a seggfejét! Elköszöntem, de azt sem értette. Innen a cím. Lehet rapelni! Innen a cím, innen a cím…

Mentem tovább, és a túloldalon megjelentek a Roma Nemzeti Front tagjai. Azonnal felismertem őket. Ott volt mind. Lakatos Marlonbrando, Kalányos Efrájim, Rostás Szvatopluk, Orsós Paraszolvencia és Lakatos Peronoszpóra. Egyedül Rósenthál Tyintying hiányzott. Aki viszont nem olyan…Néha átnéztek a túloldalra, látták hogy a Magyar Népi Front egyedül duzzog magában, hogy nem nézik meg a vádliját, mennyit nőtt múlt hét óta. De nem csak én duzzogtam, hanem a Magyar Népe Front is…

Eljutottam ismét a drága gyümölcsöshöz, akinél nem volt fókaorr, pedig keresett termék hétvégenként. A kedvenc meredekemnél felmentem, és egy éppen valamit ültető férfinak odakiabáltam azt, amit senki sem szeret hallani egy cigány szájából: „Jó reggelt szomszéd!” Azt sem tudta hol van. Nagyon élveztem a helyzet. A férfi melletti ösvényen felmentem az első elágazásig. Visszanéztem, és egy szép zöld lennsík tekintett vissza rám, a fennsík testvére, csak alacsonyabban.

Bementem egy bányába, hogy elvégezzem a dolgomat. Ott bent pedig tele volt embergumival, gondoltam, akkor nekem is lehet.

Kifelé menet, amikor kiléptem- abban a pillanatban-, ott állt velem szemben egy ember a kutyájával, és azonnal elkezdett magyarázni nekem, hogy mit keresek itt.

Azt válaszoltam, hogy a szükségleteimet kellett kielégítenem. Erre ő: „Mit?”

Újra megpróbáltam, ezúttal nem ennyire póriasan. Másképpen írtam körül. „Nézze uram, tettem egy kétbetűs kitérőt.”

Válasz: „ Az mi?” Mondom: „Vécére jöttem csak, ne idegeskedjen!” Erre ő: „ Az egy szó”

Igaza van/volt/lesz úgy döntöttem. Természetesen, amíg beszéltem ezzel a kriptaszökevénnyel, a kutyája megállás nélkül marta a lábamat. Amint megszólaltam, azonnal megmarni kezdett. Nagy nehezen megszabadultam tőle és az ebugattától. Látszott rajta, hogy az ember legjobb barátja. Ahogy a porszívó meg a férfi legjobb barátja. Egyébként meg nem értettem, hogy miért ugat a kutyája helyett is. Hol legyen egy törpe, ha nem a bányában?!

Mentem tovább a Kevély felé. Olyan fél tizenegykor futó ismeretségre tettem szert a záporral, de lehagytam. Nos, az a helyzet, hogy Üröm ma megdöntötte az egy főre eső fürge gyík, Down-kóros gyerekek és ostoba felnőttek előállításának számát.

A szombat miatt, vagy csak úgy, de belecsöppentem egy Down-kóros csoportba és még Down-kórosabb, rájuk vigyázójukra. Az egyik magasabb volt nálam, ami nem túl nehéz neki, és egy olyan történetet mesélt a smasszerjának, hogy mennyi szívecskét rajzolt a falra otthon. Biztos öröm lesz lekaparni nitrohigítóval a sültkrumlival azonos IQ-ja miatt.

Az út közepén álltak, egymás mellett, és semmi esetre sem mentek volna odébb vagy tovább.

Direkt lezuhantam a szakadékba, hogy ki tudjam őket kerülni.

Van egy jó hírem is. Újra vannak szúnyogok, és mindenki tapsolhat nekik ismét, hogy hazatértek.

A Kevély-pihenőnél megfordultam és lementem a Maczkó-barlagba ezúttal is.

Az evésre és ivásra külön nem térnék ki, mindig menet közben szoktam ezeket megoldani, ritkán állok meg, mert rengeteg dolgom van. A lefelé vezető út végénél volt egy tábla, rajta az összes jelzéssel, ami az erdőben megtalálható, színek szerint, kivéve azt, ami velem szemben haladt. Na mindegy, majd csak egyszer valaki észreveszi, hogy van egy letagadhatatlan közel 16 km-es út az erdőben. A teljesség kedvéért, fehér alapon kék jelzés.

A tanösvényen haladtam tovább, nem volt sár, illetve volt, de száraz verzióban, viszont egész nap nagyon jó idő volt. Kivéve a szelet, ami itt a magasban még erősebb és hidegebb, néha megkérdeztem magamtól, hogy a többi embert mennyiért venné meg az isten hidege?!

Sok szép nővel találkoztam ma, nem is értettem, hogy miért.

Ma is volt csoportdinamika az erdőben, de a nők vitték a holmik javarészét. Csak én születtem rossz oldalra ezek szerint. Az erdő végében egy Quad-simodo motorozott éppen, és ahogy ránéztem, rögtön megértettem azt a kifejezést, hogy rosszarcú. A férfinak Down-kórja, Basedow-kórja, Alzheimer-kórja és Kruppja volt, csak a bal arcára. Szegény ördög! A csobánkai tanösvény kezdetéhez értem, és a barlangok felé kezdtem el gyalogolni. A sziklák aljánál újabb hegymászók tobzódtak, de senki sem állt volna arrébb. Remélem valamelyik lezuhant azért! Vese mindig kell. Apropó vese. Reggel kinéztem a busz ablakán és mellettem araszolt egy autó, ez volt az oldalán: sürgősségi vérszállítás. Nincs mit hozzá fűznöm ehhez. A barlanghoz való feljutás után a meredek sziklafalon felmásztam a csúcsra, ahol ismét egy olyan bandába botlottam, amelyiknek az IQ tesztje negatív lett.

Egy kislány odajött hozzám, és megkérdezte: „Téged mi szél hozott?”- „Passzát.”- feleltem, amitől egyből lelombozódott.

Megjelent egy másik, aki szintén agyilag zokni volt. Lenézett a szakadékba, ugrált a köveken, és azt kántálta: „tiszta tondrájder” A barom.

Ott hagytam őket, és elindultam vissza, egy másik irányból megközelítvén a Kevély-nyerget. Útközben csak helyvédett széllel találkoztam, alig éreztem a homlokomat néha, annyira behorpasztotta a szél. Lementem a Dera-patak kezdetéhez, és egyből vissza is jöttem, mert csak arra voltam kívácsi, honnan is ered. A tanösvény egy mellékágán egy idősebb férfi jött fel, és nagyjából egyvonalban voltunk, amikor megszólított. -„Merre megy?- kérdezte. „A Kevélyhez.”- válaszoltam .- „Az nem arra van, hanem arra”- mondta, de ki nem vette volna a zsebéből a kezét. Mondjuk, amíg a saját zsebében van a keze, semmi baj. Egyből rájöttem, hogy mi a mestersége címere: agyas.

Ennyi erővel és kvalitással elmehetne az Ezo tv-be, tisztán mutogatónak, amit úgysem látnának, mert a zsebében lennének a kezei. Nem lehet baj a nemi életével, mert annyira hülye, hogy a biztosíték is kiveri őt. Szerintem a meleg közösség oszlopos tagja volt, így homok egyenest mentem tovább, és gyorsan lehagytam. Senki sem mondta ugyanis neki, hogy nem tudom, merre van a Kevély, ahogy neki meg azt nem mondta senki, hogy nekem megmondja, merre menjek a Kevélyhez, amiről tudom, hogy merre van, és azért mert ő megmondja nekem, hogy szerinte merre van, mert ő azt hiszi, hogy én nem tudom, merre van a Kevély, én még nem fogok arra menni, amerre szerinte van a Kevély, amiről ő azt hiszi, hogy én nem tudom merre van. Ezekkel csak ilyen tőmondatokban lehet szót érteni, különben a fejünkre nőnek.

Újra végig mentem a múltkori útvonalon, és az elektromos vezetékekkel teli mezőhöz értem, ahol is egyre több sehonnai jött lefelé. Észrevettek, és megkérdezték, hogy merre van ez, merre van az, és a nyíl hova vezet. Az sehova, az út, amerre a nyíl mutat, az vezet valahová, az Oszoly-pihenőhöz.

De hagyjuk a mellőzést. Gondolkodtam azon, hogy leteszem a túravezetői tanfolyamot, de csak GPS-re. Úgy nem kell válaszolnom személyesen ostoba kérdésekre.

Mentem tovább, és annyi mindent forgattak már Magyarországon, de a mai nap után, én a Majmok bolygóját forgattatnám ebben az erdőben újra. Később meg az jutott eszembe, szó szerint, hogy a Tövismadarakat lehetne itt forgatni, mert annyiszor ment a fejemnek ez a csodás élőlény. Ha Ralph atya ráérne. Nos, ha ő nem is, de Fülöp atya és a Kakamatyija megjelent egy tisztás közepén, és megállás nélkül faggatni kezdtek engem.

A férfi egy 45 év koraszületésű, tisztességben megőrült ember volt, és a Természet összes munkája az arcára volt írva. Danny Trejo is megirigyelhetné az arcát. Botrány volt. A kisfiú meg csak egy csenevész példánya volt a visszamaradtak nemzettségéből.

Feljutottam a Kevélyhez ismét, már csak olyan 45 perc volt visszafelé.

Megint tele volt az erdő csoportokkal, alig tudtam haladni. A kurva anyátokat rohadt kis turisták, átkozódtam magamban.

Egy táblára ki volt írva, hogy a kőfejtőben tilos a válogatás. Miért? Válogatni lehet, az a baj, ha elviszik onnan a követ, nem?

Hülyeség, önkormányzat a neved.

Egy csoport ismét megtalált, ebben is akadt kettő takaros menyecske. Az egyik megszólított, és megkérdezte, hogy a Nagy-Kevélynél mennyien vannak. Nem tudom honnan gondolta, hogy én onnan jövök. Mondtam, hogy én csak kis kevély vagyok. Nem értette. Viszlát és köszi a halakat. Gyaloglások sorozata után megszólalt a méltatatlanul elfeledett Máté Péter által felénekelt Family Frost szignál, és később az erdőből személyesen találkoztam ezzel a fagylaltos Chritine-nel.

Pontosan ott, ahol a reggeli tagbaszakadt kislány majdnem kettészakadt.

A Family Frost után jöttek a Globetrotterék, Schwarzmüllerék, de Stirlitz nélkül.

Az erdőben visszafelé nagyon sok tobozimitátor hevert, még nem keltek ki teljesen, de dobálni vele dolgokat, tárgyakat, valamiket nagyon alkalmasnak bizonyult.

Úgy döntöttem, hogy ha már Jellasics és Haynau sem díszpolgár, akkor én kinevezem Üröm díszpolgárává magam, úgyis sokat vagyok itt, és rengeteget teszek a falu népéért. Így, ha legközelebb jövök, ami hamarosan esedékes, mert rengeteget teszek a falu népéért, akkor már összesúghatnak a hátam mögött, joggal, hogy: „ Hé, ott megy az a , tudod, az a, az a díszpolgár. Vagy, te figyelj csak, az nem egy díszpolgár?!”

A faluban észrevettem, hogy van ügyvéd is, kell is ilyen békés közösségbe, mint ez, azt hiszem.

Hirdette is magát rendesen, egy nagy cégér, rajta: Mentes és társai felirattal.

Ha egyszer ügyvédet alapítok, biztos, hogy nálam az lesz: Szekerczés, társaitól mentes.

Azt hiszem kellene most egy vodka, de a uborka hol van?

Lementem ismét a Csillaghegyig, onnan Békásmegyerig. Vártam 25 percet buszra, és visszamentem az odúmba.

 

 

Budapest, 2011-03-26

 

 

 

 

 

 

Csontleves

 

Csontig lesavazott testeddel,

napról-napra jobban bomló lelkeddel,

zűrzavaros szíveddel, és egy üres bőrönddel,

vágsz neki újból az életednek, figyelve rá, hol is rontottad el.

 

Futóhomokra épített személyiségedet,

jégviharvert lelkiismeretedet,

szintén elviszed magaddal,

farkasszemet nézve a rád váró iszonyattal.

 

Ez az iszonyat nem más, mint maga a nagybetűs Élet,

de ne aggódj,  Jézus igazat ígért és még valami szépet.

Igaz, hogy a boldogság téged ismét jól megvárat,

viszont az agyad most tiszta, koboldmentes bányajárat.

 

Reggel velőtrázó sikolyra ébredsz,

azonnal rájössz, belőled jönnek ezek a láplidércek.

Ezúttal senki sem törli le a homlokodat,

az arcodról is lemoshatatlan ez az örök kárhozat.

 

Olyan vagy, mint egy Sherlock Holmes,

folyton bűnjelek után bandukolsz.

Ezt az életet is jól megoldottad, csont nélkül,

Watson doktorral, agglegényül.

 

Elfogyott a már mióta mai mióma,

holnap már nem érvényes ez az axióma.

Pedig van akció ma, három darab csak egy százas,

ha kiviselkedted magad, nem lesz szájas!

 

Ha így folytatod, gyors halál vár rád,

tudod mit, menj haza, és gyújtsd fel a síró fakutyád!

 

Budapest 2011-03-26

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MATCHkásodva…

 

 

Ahogyan én szeretni tudlak,

ott a melegben is hideg van, csak hogy tudjad.

Nem ígérek szerelmet, csak gyötrelmet,

de azt betartom, amíg csak élek!

 

Egyszerre csak egy embert teszek tönkre,

te a sor elején vagy, vedd már észre!

Ember legyen a talpadon,

ha úgy fogadsz el, ahogy vagyok, szabadon.

 

Ne félj, én is szabadon foglak téged,

sosem kellesz majd eléggé, erre ihatsz mérget!

Tűnj el az utamból, ha nem akarsz szerelmes lenni,

egyikünknek sem kellhet ez a, nesze-semmi.

 

Sms-ben szüljél nekem gyereket,

úgy legalább nem látom a fejedet!

Tölts meg egy hullazsákot magaddal,

mert ez az egész kapcsolat el van macskásodva…

 

Budapest 2011. március 23. 2 óra 4 perc

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Visszafordíthatatlan

 

 

Hiába szóltam előre, mégsem értetted,

egyedül próbáltad eljátszani a quartet-et.

Rángatózva sikoltoztam melletted, míg te csendben olvastál,

a tv-t hallgattad helyettem, mert ott kotyvasztott  a buzi Stahl.

 

Elárulok egy titkot: Senkinek nem leszek a Semmije,

ne faggass, a lelkemnek nincs többé miért-je.

Írd fel valahova, vagy jegyezd meg végre kis zigóta,

a te lelkednek meg  főleg nem maradok adósa.

 

Agyonszilikonozott életedben vajon maradt-e még mérték,

ez jó kérdés mi, tudod, hogy kettőnk közül én vagyok az érték.

Már ahogyan levegőt veszel, arra sincs mentség,

akárkit szerethetsz, csak ne engem, mert az maga az Isten elleni vétség.

 

Jobb ha tőlem tudod, hogy nekem többé nem kellesz,

mert én kidobom a szemetet, nem alszok együtt vele.

Annyiszor írtad, szeretlek, már tele a notesz,

Elegem van belőled, kapd be a filofaxom, és végre eressz!!!

 

 

Budapest 2011-03-19

 

 

Okulásul azoknak, akik nem értik, amikor egy férfi nem-et mond, és nem-re is gondol.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Túranapló Háromperhárom

 

 

Elég sok idő telt el az utolsó túranaplóm megírása óta. Túl sok. Ahogy azt sem, ezt sem akartam megírni, de vannak írások, amiket nem az alkotójuk ír, ő csak legépeli. Az írás maga mindig készen van már bennünk. Az emberek többsége az orrát piszkálja az ujjaival, én remekműveket alkotok velük. Túrázni voltam a legutolsó túraleírás óta is, heti rendszerességgel, de ilyen jó még nem volt, azóta, hogy utoljára jó volt.

Sose volt még utoljára ilyen jó volt.

Ezen a túrán is összefutottam agyhalottakkal, és megbizonyosodhattam róla, hogy én vagyok az egyik legokosabb ember, akivel valaha találkoztam.

Elköltöztem az év elején, így máshonnan indultam, de ugyanúgy Csillaghegyre érkeztem meg, olyan reggel nyolc óra körül.

Felfelé indultam a már bevált utcán, Üröm felé.

Mindegy, hogy faluban vagy városban sétálok, és az is ugyanúgy mindegy, hogy nappal vagy éjszaka, egy rohadt pókot mindig ketté kell harapnom út közben.

Továbbá az is mindegy, hogy az év melyik évszakában túrázok, mert mindig vizes lesz a zoknim.

Ezúttal reggel hattól gyalogoltam délután ötig, de csak délután négykor lettem tiszta sár, hála egy rém rendes családnak, akikre visszatérek később.

Ürömnél a már sokak által ismert finom gyümölcsös mellett haladtam el, majd rátértem a tanösvényre.

Megbotlottam egy sárban, és a mélyleshez értem, ami….ami fel volt újítva. Szép köntösben volt, nem olyanban, mint a császár, ennek a mélylesnek valóban volt szép ruhája, még kalapja is dukált.

Amíg oda eljutottam, nagy örömömre szolgált, hogy megmérkőzhettem Latyak Úrral, és Dagonya Úrral, akik nem mondhatnám, hogy gáncs nélküli lovagok voltak velem.

Bár, esés közben hozhattam volna magammal egy rekettyést, és csak annyit kellett volna mondaniuk, hogy: Ni

Mindenhol rekettye és katángkóró honolt.

Valahogy hosszabbnak tűnt a sárlépcső miatt a Kevélyhez való feljutásom, de ezúttal is megérte.

Hála istennek, gumitalpú cipőben jöttem, így már az első lépésnél a talpaimra rakódott lábanként kb. négy kiló plusz retekszisz, így az ápdét Norbi is tanúsíthatja, hogy a hátsó combhajlító izmaim jelentősen megváltoztak.

Ilyen volt→ 0

Ilyen lett→ +4

 

Nevezzük nevén a dolgokat, akármikor túrázok, legyen az egymilliárd km, vagy kétmilliárd km, akkor is fáj utána a lábam.

Woody Allen, Csak az a szex című filmjében mondja ezt: „ A maszturbálásban azt szeretem, amikor vége van. A petyhüdést.” Én a túrázásban a végét várom, amikor végre letusolhatok. Elvégre nem vagyok állat!?

Apropó, kíváncsi lennék, melyik az idegesítőbb, ha a túra kezdésétől számított 10 percen belül, vagy pedig a túra befejezése előtt maximum egy órával leszünk sárosak?

A válaszokat a kiadómba kérem, ezer darab felbélyegzett válaszborítékkal.

Cím, megegyezés szerint.

Szeretem az erdőt. Csak sétálok benne, és tisztelem Őt, mert boldogságot hoz a szívembe.

Már értem, hogy miért boldogok a heringek, és a sajtkészítők.

A fákon dalolnak a kuvik, míg lent a völgyben tüntetnek a bolsevik.

Gondolom, úgy váltak el egymástól, hogy „találkozunk március idusán!”

A Nagy-Kevély tetején, még az 534 méteres csúcs elérése előtt találtam egy botot. Bandukoltam egy jelzés nélküli ösvényen szokás szerint, és észrevettem egy botot, amint lent vár rám.

Felvettem, és később sokszor kihúzott a bajból. A bottal a kezemben úgy éreztem magam többször is az erdőben, mint Szürke Gandalf. Kíváncsi lennék, ha ő menne egy erdőben, izzadtan, sárosan, és csak egy bot lenne nála, akkor így kiáltana-e fel, hogy: „Úristen, úgy érzem magam, mint egy Szekerczés!”

Kötve hiszem.

Ahogy Gandalfot is kötve szeretném látni, azt hiszem.

Tisztelem az erdőt, utaltam már rá, ebben az írásban is. Annyira tisztelem, hogy Úrnak szólítom, és minden élőlényét, amit felnevel.

Tehát az Erdő Úrban sétáltam, amikor a lehullott a Kéreg Úr, és mielőtt észrevettem volna a Törzs Úron felszaladni egy Mókus Urat, megbotlottam a Kidöntött Fa Úrban, aki nem vett észre engem, különben biztos nem oda zuhan le, ha belecsap a Villám Úr.

Mentem tovább, és a sok Toboz Úr között észrevettem egy Döglött Madár Urat is. Nem ettem belőle.

Kicsit felgyorsítom az eseményeket, találkoztam még ővelük is: Kéreg Úr, Patak Úr, Szél, de csak Szél Úrfi volt, Nap Úr, Gyökér Úr- ő a városban is megtalálható, minden szférában-, Csipkebogyó Úr, Szőlő Úr, Csoportban Kiránduló Úr, és még csak sorolhatnám…

Még a végén úrbáncot kapok.

Elhatároztam, hogy megkeresem a Maczkó-barlangot, és leteszem a botot, ami ugyan nagy segítségemre volt eddig, és felajánlom a barlangnak a nagyszüleim tiszteletére. Ez nem vicc. Nos, örömmel írhatom, hogy meg tudtam oldani.

Oda mentem a hegyhez, mert ő nem ért rá énhozzám jönni.

Mielőtt eljutottam volna oda, egy a változatosság kedvéért jelzés nélküli erdőrészben tevékenykedtem tovább, és eljutottam egy villamos vezetékekkel teletűzdelt mezőre, ahol még postaláda is volt. Ide megközelítőleg olyan 25 perces emelkedő vezetett, átlag 4 km/h-ás sebességgel számítva. Nem irigylem a postást.

A sárga jelzésen folytattam tovább utamat, amelyik Csobánka felé visz. Elértem a Madáritatók állomáshoz, ahol csak ez a kettő hiányzott. Mentem tovább, és azt az állomást annyira nem vártam, ennek a neve a Bogarak volt, de szerencsére nem vettek észre. Utána jött a Löszmélyút, ahol régen birkákat hajtottak, ez egy közel három perces lejtő, ami most a sár miatt gyorsabban végig járható/csúszható volt.

Leértem az Oszoly-pihenőhöz, ahol több tételnyi magyar vizsla és tulajdonosa várakozott. Kiabálhattam, hogy oszollyatok, de semmi sem történt.

Meg kell magyaráznom a címadást.

Azért lett ez a címe, mert nem szerettem volna Túranapló 4. néven ellátni, és ezt a túrát jól „átvilágíthattam”, illetve engem, ugyanis 12 ember állított meg és tett fel kérdéseket nekem aznap, de ki számolja.

Volt olyan család, akiről szó volt korábban, aki reggel 11-kor kezdte, délután egykor folytatta, és időhiányában délután négykor le is zárta a kérdezősködést.

Mármint nekem nem volt időm rájuk, többé.

Újra visszatérek erre majd.

A vizslás kirándulókat lehagyva elkezdtem mászni a Barlangok tanösvény állomás felé, amit nem kis séta után el is értem. Nagyon szép panoráma tárult elém, gyönyörű volt, tudják, hogy van ez.

Az Oszoly-csúcson áthaladva, kiértem az Oszoly-rétre, nagyon szép volt az is, főleg a napsütés és a kellő mennyiségű szellő miatt. Nagyon tetszett. Tudom ajánlani. A következő állomás az Őstölgy nevet viselte, majd a Stiasny-pihenőhöz érkeztem, ami nem magyar neve ellenére magyar emberről lett elnevezve. Egy túratársaság elnöke volt, ha ismét jól emlékszem.

A teljesség kedvéért, képzeljenek el egy meredek sziklafalat, ami az egyik irányban lejt, a másik három oldala pedig lezuhantat, ez az a hely, amit pihenőnek hívnak errefelé a népek.

Visszafelé indultam, és észrevettem még egy sárga jelzést, ami egy másik irányba mutatott, lefelé. Leereszkedtem, de itt is sáros volt minden, és a bot, ami eddig már tényleg nagyon sokszor segített, újra megtette. A lejtő alján derült ki, hogy úgy hívják ezt a részt, Törmeléklejtő-erdő.

Miután ezt is megtudtam, úgy döntöttem, hogy most már tényleg letészem a botot, a Maczkó-barlangnál.

Visszafelé indultam, sok-sok sziklához értem, ahol is gyűjtöttem pár színes követ, magamhoz ragadtam és gyalogoltam tovább. A kreatív emberek elnevezték ezt a helyet Fehér szikláknak, bár ez inkább egy indián név lehetne. Innen a Csúcs-hegyi kőbányához értem, itt is elhappoltam pár kavicsot, már nem volt könnyű a hátizsákom.

A bányák fosztogatását simán megúsztam, mert ugye azok a fiúk, akik elkaphattak volna, azok a fiúk, nos, ők a bányában dolgoztak, így megismétlem, megúsztam, tehát mentem tovább.

Visszajutottam a vezetékes mezőhöz, balra kanyarodtam, és pár gyakorlatlan turistát kisegítettem a bajból, akik örültek nekem ezért, hogy nem találkoztak a Hanyistókkal, aki neadjisten széttéphette volna a lelküket.

Megettem egy fél citromot, hogy savtúltengésem legyen. A dombon araszoltam, amikor egy család jellegű szett megszólított, hogy merre találják az egri várat.

Na ők azok, akikről szó volt már párszor, akik majdnem elsőre, másodikra, harmadikra megértették, amit mondtam nekik.

Szóval, leszólítottak, hogy merre találják az egri várat. A kőből épült makettet ugye.

Mondtam, hogy menjenek azon az úton, ahol most mennek, ugyanis, ők is jelzés nélküli részen haladtak, és amikor fel érnek, mert ugye arra ment az út maga is, akkor a Nagy-Kevélynél kötnek ki. Ott, pontosan ezzel az úttal, amin haladtak, mintegy folytatásaként a túloldalon kell lefelé tartaniuk, a sárga jelzésen.

A negyedik állomás az egri várka.

Én a mellettük párhuzamosan haladó úton mentem, egy idő után eltűntek a szemem elől. Azt még láttam, hogy egy arra csoszogó idős házaspárt leszólítottak, csak sejtettem, hogy mit kérdezhettek tőlük.

Egyszer írok egy túrakódexet, és az ostobaság tárgykörnél ez a családi fotó lesz beragasztva.

Amikor felértem, mert én is arra tartottam, amerre ők, körülnéztem, és megtaláltam egy másfajta sárga jelzést, ami a Maczkó-barlang irányába vitt.

Az egyik sárga jelzés fehér alapon sárga sáv volt, ami nekem kellett az pedig fehér alapon sárga kereszt. Nagyon-nagyon-nagyon sáros volt minden, még a fák teteje is biztosan. Természetesen, mint egy amerikai vígjátékban, most jöttek velem szemben gyerekek, kutyák, csoportok, fájós lábúak, uzsonnázók.

Értelemszerűen egyik sem fért el mellettem, csak engem súrolva tudtak elmenni mellettem.

A barlang 22 méter mély volt, és 7 méter széles. A botom nem volt ennyire nagy, így könnyedén leadhattam a nagyszüleim végett.

Az előbb felsorolt emberek mindegyike evett, vagy ivott, netán pihent, így visszafelé már nem okozott gondot haladnom gyorsabban, leszámítva a saras utat. Mire visszaértem a kezdeti elágazáshoz, belebotlottam a házaspárba és két gyermekükbe, akik a nap kérdését ismét feltették nekem, hogy merre van az egri vár.

A két kérdés feltétele között immár két óra telt el. Örültem, hogy nem tartozom ehhez a családhoz…

Megismételtem, amit mondtam, és mentem tovább, le a Teve-sziklához.

Megtaláltam, jól esett, visszafelé indultam, de belebotlottam két – nevezzük nevén – tanyasi parasztba. Egy igazi parasztember szédül a betonon, de ezek a földúton is szédültek, vagy inkább szét-dültek.

Nem változtam semmin az sem, hogy amit kérdeztem, arra a „He?!” választ kaptam, így nem erőltettem magamra ezt a szellemi kényszerzubbonyt.

Ezek az emberek elrettentő példának születtek, úgy hiszem.

A meredek fejtőn- remélem, van ilyen szó, ha már van lejtő is, akkor gondolom, van ellentéte is – visszajutottam a kezdeti jelzéshez, ahol is ugyanaz a család nézett rám, akit már többször sikerrel útbaigazítottam!!!

Sőt, az asszonykának volt annyi lélekjelenléte, hogy nevetve vesén bökte az urát és parancsolóját, hogy:” ide nézz má’, itt van megin’ az a srácc!”

Igen, ott voltam megint.

De ezúttal ők kivételesen végre jó helyen, és jó időben. Ekkor már délután fél négy volt, és én már visszafelé mentem, ők meg most már a jó jelzésre kerültek végre.

Fogcsikorgatva nevetgéltem velük, kokettáltam ezzel az ördög családdal, és sietve elviharzottam. Sokszor olvastam és hallottam már, hogy csak az számít, hogy az Úton légy. Nos, ők az Útban voltak nekem egész nap.

Ugyanazon az úton mentem vissza, amerre jöttem, a klasszikus piros sávos jelzésen, az utolsó kanyarnál ült egy idős férfi bottal, és egy idős nő.

Ahol ők ültek, ott kezdődött a rajt. Azonnal átláttam a helyzetet, viszonylag gyorsan elfáradtak.

Leszólítottak, hogy milyen meredek az út, amerről én jövök. Mondtam, hogy ahogyan magukat így elnézem, nagyon meredek.

Az öregemberimitátor azt válaszolta, hogy ő nagyon gyors ám, ha egyszer felkel. Erre én, akkor épp itt az ideje.

A nő beleszólt köhögés nélkül, hogy tiszta sár vagyok, és mióta gyalogolok. Megmondtam, hogy reggel hatkor indultam. Megkérdezte a konkrét. Idézem:” és minden nap megteszi ezt a távot?”

Szépen rezignált arccal válaszoltam neki/k: „igen, kénytelen vagyok megtenni, mert a Bkv útvonaltervező ezt az irányt adta ki a legkevesebb átszállással, igaz ugyan, hogy a legtöbb gyaloglással.” Együtt nevettünk, csak én rajtuk. Könnyű volt lehagyni őket, mert tovább ültek.

Lefelé mentem, amikor megláttam egy zsírmalacot. Egy nagyon kövér csaj jött fel velem szemben, iszonyúan dagadt volt, de jó tempóban haladt. Ő is leszólított, hogy sokan vannak-e fent. Mondtam, hogy nem. Kinek mi a sok. Megtudtam, hogy Solymárról jött el kirándulni ide. Nem akartam, hogy nagyot nőjön a szememben, mert már így is nagy volt, de értékelem, hogy a levegőn volt és nem műanyagot cipelt a hátán, hogy letegye majd valahol.

Este hétre értem vissza hajlékomba, nem frissen, de üdén.

A túra 2011-03-13-án volt.

 

Budapest 2011-03-15