Csá Töki!

Itt a novella:

Forgács László: A fajta tisztátalan

1.

Már több mint fél év is eltelt azóta, hogy a hajnali napilap kihordással kezdtem foglalkozni. Igazán jó munka volt ez. Viszonylag kevés, napi 2 órás biciklizéssel, a rendes fizetésem 40%-át meg tudtam keresni. A jó levegőről nem is beszélve. Az első pár napban féltem ugyan egy kicsit, hogy összekeverem a címeket, megtámadnak a kutyák, esetleg a nagy hajnali semmibe nekem rontanak a csibészek, de hamar belejöttem, és a kutyákat is megszoktam, hogy folyton ugatnak, ha meglátnak
Volt egy ház a Fő úton, ahol egy fajtatiszta Labrador kutya volt tartva. Az első két, három napon nagyon megugatott, de aztán megfigyelte, hogy én nem hogy rosszat nem akarok, de egyenesen boldogságot okozok gazdájának azzal, hogy bedobok egy napilapot a ládájába, aminek Ő reggel, amikor kiveszi felettébb örül. Egy hét után már nem ugatott meg, sőt szinte a fejét sem emelte fel a nagy alvás közepette. Csupán a szemeit nyitotta ki résnyire.
Az idő múlásával nagyon jól összebarátkoztunk. Ő megtanított engem a kutyák nyelvén beszélni, én pedig a szép magyar nyelvet oktattam neki ,s Ő csak úgy itta a szavaim. Sokat beszélgettünk az élet nagy dolgairól a hajnali órákban.
Egy júniusi hajnalon, mikor látta, hogy a csevely végeztével indulni készülök, így szólt:
-Te Laci. Én egy öreg Labrador vagyok, a tizenkettedik életévemet töltöm az idén, ami nagytestű kutyáknál, szép kor. Kutya években ez hetvennyolc évet jelent. Ne szépítsük nincs sok hátra nekem.
-Ugyan dehogy!- nyugtattam. A korodhoz képest jól nézel ki, és egész fickós vagy még.
-Lehet- sóhajtott. –De itt belül már nagyon érzem az évek múlását, és a hallásom se a régi .A látásomról nem is beszélve.
Kis szünetet tartott, és a távolba merengett.
-Én még sohasem láttam a várost ahol az egész életemet leéltem, és most úgy megnézném. Mi lenne ha cserélnénk két napra?
Elsőre az jutott eszembe, hogy ez lehetetlen, mert úgy is lebuknánk. Kezdtem is a kifogásokat:
-A gazdád rögtön rájönne, és a feleségemnek, meg a gyermekemnek is biztos feltűnne.
-Ugyan, dehogy.- morgott. –A gazdám állandóan rohan. Reggel úgy dob ide nekem egy kis kaját, hogy rám se néz, este mikor hazajön, állandóan telefonál ügyet sem vet rám. Nem lesz gond.
-És otthon nálunk mi lesz?- kérdeztem.
-Mi lenne?- kérdezett vissza. Megoldom azt is. Van egy másik újsághordó fickó, aki reklámújságokat szór. Utánad szokott jönni, úgy 15-20 perccel. Valószínű, hogy mindjárt itt lesz. Nagyon hasonlít rád, csak nem szemüveges. Arra gondoltam, hogy te kinyitod a kaput ha jön, én kilógok, elharapom a torkát, majd ha már meghalt, letépem az arcát, és belebújok .Oda adod a szemüveged, és kész is leszünk.
Kis huzavona után ráálltam a dologra. Mi az a két nap?
Ahogy a Labrador mondta, tizenöt perc múlva ott is volt a szórólapos ember, aki egy kicsit tényleg hasonlított rám. A szívem a torkomban dobogott, mikor rám köszönt.
-Mi lesz már?- sziszegte a Labrador, mikor látta, hogy elbizonytalanodtam. Gyorsan lenyomtam a kapukilincset, nehogy meggondoljam magam. A kutya kiszökött, és rávetette magát a már távozni igyekvő biciklistára. Nem mertem oda nézni. Szörnyű morgások közepette harapta el a szerencsétlen fiú torkát, és úgy szorította, hogy abból egy árva hang se tudott kipréselődni. Csöndes gyilkosság volt, csupán az izmok, és az inak szakadásának hangjait lehetett hallani. Mikor a gyilkolás halk neszei abbamaradtak, akkor se mertem megfordulni.
-Na ez kész- mondta. –Most már megfordulhatsz.
Odafordultam, és megdöbbenve láttam, hogy milyen jól áll neki a letépett emberi arc, amit gyorsan húzott magára. Mikor odaadtam a szemüvegemet, és felvette azt is, a hasonlóság közte, és köztem, elképesztővé vált.
-Hogy tetszem? -kérdezte, kissé gúnyosan.
-Nagyon jó az összkép. –préseltem ki valahogy a szavakat. Mélyeket lélegeztem, hogy magamhoz térjek a komoly sokkhatásból, majd így folytattam: -Mi lesz a hullával?
-Ásunk egy nagy gödröt a hátsó kertbe. –mondta. –Segítek kaparni.
Hátra cipeltük a hullát a kertbe. A gödör gyorsan elkészült, belelöktük a holttestet, majd betemettük. Visszasétáltunk az első udvarba. Út közben megkérdeztem van e cigarettája, mert egy kicsit kikészültem, és jól esne. Azt mondta: ’Ne legyek hülye. A kutyák nem dohányoznak, ergo mitől lenne?’ Mikor visszaértünk az első udvarba a Labrador kiment a kapun, majd rám zárta azt.
-Majd elfelejtettem -mondtam. –Milyen névre hallgatok?
-Ja persze!- válaszolt. A nevem Szelíd.
Elkezdtem röhögni.
-Mi van?- kérdezte. Ne vihogj! A kutyák nem vihorásznak.
-Az előbb látott gyilkolás után, ez a név kicsit hülyén hangzik. -mondtam nevetve.
-Ez a nevem és kész. –mondta ellentmondást nem tűrően, és elviharzott.

2.

Nehezen telt el az a két nap amiben megegyeztünk. Alig háromszáz méterre voltam attól a szemközti háztól amiben eredetileg éltem. Kínzott a honvágy. Már nagyon vártam, hogy Szelíd visszatérjen. Hiába ágaskodtam, a nagy gaztól, mely az út szélén nőtt, nem láttam el odáig.
Egyébként úgy telt ez a két nap ahogy Szelíd elmondta. A gazdám reggel tényleg mindig rohant. Szó nélkül, sietős mozdulatokkal dobta a kutyatápot a tálamba, amit én vonakodva, de az éhségérzetem miatt, megettem.
Két nap múlva, megjelent Szelíd.
-Öregem! –kezdte mondandóját. –A feleséged fantasztikusan főz, és az ágyban is csodálatos. Úgy döntöttem, így maradunk örökre.
-Micsoda? Te lefeküdtél a feleségemmel? –kérdeztem elszörnyedve. –És mi az hogy úgy döntöttél? Talán engem is illene megkérdezni a dologról.
-Minek? Te be vagy zárva, és éled az én életem, én meg élem a te életed. Nem tehetsz semmit. Egyébként a feleségednek fel sem tűnt a csere. Az ágyban sem vett észre semmit. Ennyire voltál fontos otthon. –mondta nevetve. –Azt ugyan furcsállotta, hogy megettem a kelkáposzta főzeléket. Azt mondta: ’eddig hogy utáltad’, de a lebukás veszélye fel sem merült. Kimagyaráztam, hogy manapság mindent meg kell enni. A fiaddal is jól kijövünk.
Döbbenten ágaskodtam a kerítésen.
-Te mekkora egy szemétláda vagy! Beférkőztél a szívembe a nyájaskodásoddal, segítettem, és most ezt kapom cserébe. Ellopod a feleségem, a fiam, az életem. Te nem is fajtatiszta Labrador vagy, hanem egy fajta tisztátalan , ócska, sunyi korcs. –mondtam dühöngve, és azt vettem észre magamon, hogy a mondat végén, vicsorogtam, morogtam.
-Ha ha ha –kacagott az ember bőrbe bújt Szelíd. –Fajta tisztátalan? Szerintem nincs is ilyen szó. Látom kezded elfelejteni az emberi nyelvet. Vicsorogsz, morogsz, ha így folytatod , néhány napon belül teljes értékű kutya lesz belőled. –gúnyos mosoly jelent meg az arcán, és egy kicsit kivárt, válaszolok e, de nem tudtam mit mondani.
-Na megyek –folytatta. -Az asszony elküldött tejért meg kenyérért. Utána meg megyünk családostól az állatkertbe.
Elindult, én pedig őrülten rázni kezdtem a kerítést.
-Ja. –fordult vissza. -A szomszédba van egy marha jó tüzes szuka. A garázs mellet lukas a kerítés, ott tudsz átszökni hozzá, ha kedved szottyan egy kis mókára. –röhögött, és tovább állt.
Leereszkedtem a kerítésről, és csendben bámultam a semmibe.

3.

Két hónap telt el azóta, hogy kutyává váltam. Minden napom ugyanúgy telt. Egész nap döglöttem a teraszon, a bejárati ajtó előtt. Ha jött valaki, megugattam, és azt is megtanultam hogyan kell tisztára nyalni a tálat, a kevéske étel után.
Egy nap megjelent a gazdám fia, aki egyébként csak nagyon ritkán nézett felénk. Kicsit később egy fekete autó jött, és azzal vitték el a gazdámat egy dobozba rakva. Mint megtudtam, az éjjel agyvérzést kapott, és meghalt. Néhány napig a ház üresen állt, és én magányosabb voltam mint valaha.
Pár nap múlva ismét megjelent a fiú, egy barátjával. Bútorokat pakoltak, tettek, vettek.
-A kutyával mi lesz? –kérdezte a fiú ismerőse, a cigaretta szünetben.
-Elaltattatom. –válaszolt ridegen a néhai gazdám fia. _Nincs hova tegyem.
-Inkább add be egy menhelyre, mégiscsak humánusabb. Ingyen beveszik. Kap egy esélyt a szerencsétlen.
-Oké –mondta a fiú, majd elnyomták a cigarettát, és újra pakolásba kezdtek.
Két nappal később el is vittek egy menhelyre. Egy tízszemélyes ketrecbe kerültem, remek társaságba. Sokat beszélgettünk a szukákról, kutyatápokról, bolhákról, és hasonló izgalmas dolgokról. Néha összevesztünk az ételen, de nem voltak vészes verekedések. Az emberi nyelvet már teljesen elfelejtettem.
Egy szombat délután látogatók érkeztek a menhelyre. Mint megtudtuk, nyílt nap van, és ingyen lehet választani közülünk. Mi öreg kutyák, unottan feküdtünk a sarokban. Tudtuk, hogy ilyenkor a fiatal, és a kölyökkutyák közül választanak.
Egyszer csak felpattantam, és a ketrechez rohantam. Nem akartam hinni a szemeimnek. A fiam, a feleségem ,és az emberbőrbe bújt Szelíd jöttek kutyust választani. A fiamnak nagyon megtetszettem.
-Őt akarom, apa! –mutatott rám, és közben úgy mosolygott, hogy majd elolvadtam, valahogy úgy mint régen, mikor még ember voltam.
-Apa? –vonyítottam a kerítést rázva, tán még a pofám is habzott. –Én vagyok az apád!!!
A fiam hátra hőkölt. Nagyon megijedt tőlem.
-Ugyan dehogy való ez hozzád. –szólalt meg Szelíd. –Nézd milyen vad, és ráadásul már öreg is. Meg hogy is mondjam; olyan fajta tisztátalan. –rám nézett és vigyorogni kezdett. Láttam rajta, hogy mindjárt megismert.
Végül egy kis tacskót választott az én Drágám. Tudtam jó helyre kerül az a kis kutya. Indulni készültek, ám ekkor éktelen üvöltésbe kezdtem a kerítésen csimpaszkodva.
-Engem vigyél!!! Kisfiam!!!
-Maradj már csöndben. –nyugtatott egy kaukázusi medveölő. –Ők csak az ugatást hallják, és nem értik egyetlen szavadat sem.
Délutánra minden elcsendesedett. A látogatók hazamentek, az orvos, és a menhely tulajdonosa, pedig megjelentek. Kiválogatták az öreg, és beteg kutyákat akik nem keltek el a nyílt napon. Rám is sor került.
-Ezeket holnap délelőtt elaltatjuk. –mondta a tulajdonos. –Kapnak egy szép bilétát a nyakörvükre.
A doki, és egy segítő, megjelölt minket a bilétával, majd távoztak.
Este lett. Le feküdtem, és arra gondoltam, holnap már halott vagyok. Valaki más éli helyettem tovább az életem, és a szeretteim észre sem vesznek majd semmit. Lehunytam a szemeim, és gyorsan elaludtam, hogy utoljára még álmodjak valami szépet.
Álmomban, asszonyom, és anyám, az otthoni hintaágyon ülnek és nevetgélve beszélgetnek. Én a kisfiammal focizok a gyönyörű pázsiton. Kissé furcsán néznek rám mindannyian, mert mikor fiam oda rúgja nekem a pöttyös labdát, én ahelyett, hogy visszarúgnám , folyton a számban tartva viszem neki vissza…

VÉGE

Forgács László
2010.05.21-22.

@MR Lebowszky: Töki!
Ha majd egyszer visszatérek, szívesen mesélek neked Vietnamról!:)

Én is magamból indulok ki, és nem látom az esélyt:):):)