Bozola
Véres könnyek hullnak belőlem reggelente,
mert rosszat álmodok éjjelente.
Én sem rúgok guruló kődarabba,
mégis lejött a körmöm egy darabban.
Fél órán át élvezek,
mint egy disznó, nevetve.
Utána fáj, és éget,
de kiengedtem magamból a férget.
Nyögve nyelem a vérem,
mert eltörött az orredényem,
szájba rúgott valaki,
a nevét nem mondjuk ki:
Tudod ki…
Minden nap megfázok,
taknyom-nyálamtól alig látok,
hiába inhalálok ezerrel,
inkább meghalnék lézerrel!
Állandóan rám vadásznak,
keresnek, de szerencsére nem látnak,
jól elbújtam az Élet elől,
mert ő is velük van, legelöl.
Azt akarja, hogy boldog legyek,
még ha abba bele is gebedek.
Nem akarom, nem érti,
de ő csak küldi a vérebeit.
Sajnos megtaláltak, marcangolnak,
boldog lettem miattuk,
az istenért nem értik,
hogy egyedül éltem eleddig.
Nem lehetek nyugodt többé,
elégedett, boldog vagyok, örökké.
Nézzed Élet, örüljél,
edd meg, amit főztél, dögöljél!
Csodás életet kaptam,
mert szerinte rászolgáltam,
a vérebeit megnyúztam,
mint már említettem, megfáztam.
Elégettem az Élet barátinak bőrét,
a boldogság, nyugalom, harmónia őrét,
nincs több elégedettség,
újra előtört belőlem a merészség.
Nekivágnék a boldogtalanságnak,
a magánynak, és a sok sírásnak,
de minek, kérdem én?!
Ha van minek, akkor van miért?!
Most a Halál talált meg,
szeretne tőlem gyereket.
Nem vállalom, felelem,
akkor dögölj meg,
lesz mástól gyermekem!
Kacag rám mélán,
minden érzésemet elveszi a vén lány,
üres vagyok immár,
bár maradtam volna boldog némán!
Budapest, 2010-06-26
