Állázsinterjú
Ma új értelmet nyert az a Murphy-törvény, miszerint: minél több időt kell várnod az előre megbeszélt állásinterjú előtt, annál régebbiek és unalmasabbak az ott felejtett újságok.
Fél kettőre voltam hivatalos egy állásinterjúra, pontosan fél kettőkor meg is nyomtam a kapucsengőt. Egy szőke hajú, borízű hang jelentkezett be, és szolidan közöltem, hogy kit keresek, és állásinterjúra jöttem.
Visszakérdezett: állázsinterjúra??? Nem szerettem volna vitába keveredni olyan ügy miatt, ami egy-két fonéma másképp ejtéséből ered, így szerintem egy viszonylag hosszú szünet után „igen”-nel válaszoltam és beengedtek.
Felmentem a lépcsőn, leültettek és egy pohár ásványvíz után kezdetét vette a Várakozás.
Pontosan három órakor elindult bennem egy renitens hozzáállás ehhez a helyzethez, és vette a bátorságot arra, hogy megkérdezzem, meddig kell még itt várnom.
Az ógörög nyelvben az igazság (dikaioszüné) és a bosszú (ekdikészisz) azonos tőből származik. Hirtelen nem tudtam, hogy egy faxgéppel verjem-e agyon az összes szélszel foglalkozó embert, vagy csak köszönjem meg, hogy kaptam koszt és kvártélyt. Bár, kosz nálam is van. A bosszúm nem érdekelt, csak az igazamért akartam harcolni. Végül is ugyanaz, nem? Szerintem ők úgy gondolták, hogy a megbeszélt időpont azt jelenti, hogy nekem alanyi jogon jár a lehetőség, hogy várhassak egy fehér szobában, ahol a légmozgás olyan csekély, hogy egy vattacukor tekergető gépben is nagyobb légmozgás található.
Mindegy. Bejutottam az a lényeg. Majd értesítenek. Otthon van könyvem, és rendszeresen előfizetek különböző újságokra, napi újságokra, így nem fenyeget a veszély, hogy elavult magazint kell majd a kezembe vennem…
Budapest 2010-07-08
