Kígyótojás
Kikelnek szörnyetegeim,
aranyos gyermekeim.
Várom őket, lázasan,
ülök előttük, fáradtan.
Látszik már az ördöggerinc,
ez a fekete-vörös mesterszín.
Enged már a kígyójáróka,
csúsznak kifelé, puhul a burka.
Csíkosak, nyálkásak,
szépek, elevenek.
Nincs pislogás, kifogás,
kiséleteim, remek kilátás.
Nézem őket, egy látomás,
erőteljes képi hatás.
Nőnek, cseperednek,
évről-évre erősödnek.
Keblemen melegednek,
ördögök lesznek.
Gorgó szemmel őriznek,
el…soha nem engednek.
Csendes terror vár rám,
minden bozót csúszkál,
félek tőlük immár,
menekülnék, de nincs hová.
Schumann a-moll bébe,
véget ért a lelki béke.
Rám találnak, érzem,
szeretni akarnak, egészen.
A nagyobbak merészen,
a kicsik félszegen.
Üres vagyok teljesen,
elment az eszem, úgy hiszem.
Kígyó vagyok vagy ember?!
Kellett ez nekem?!
Csendszimfónia, parancsra ölés,
rettenetes, ez a magamba merülés.
Mélyrepülés és törökülés,
menne, ha lenne, padlófűtés.
Magam vagyok, és az avar,
fekszem, senki sem zavar,
kapirgál Fehér Agyar,
virágzik a magyal.
Talán jó lesz, várom,
de rám égett az álmom.
Nem látok kígyót többé,
örülök, mint egy ifjú abbé.
Nincs többé látomás,
a kertben senki más,
a vakond már nem ás,
a józan eszem a határ.
Lepihenek örökre,
csendben, nem zörögve,
utoljára hörögve,
távozok, csörögve.
Budapest 2010. 03. 07.
