Dal az ürességről…
Úgysem értenéd meg, amit mondani akarok,
ezért hát el sem kezdem, de rád illik, amit írok…
Vigyázhattam volna nagyon szépen rád,
ahogy egy folyékony nagykabát, mint a reggeli vodkád.
De te nem kértél soha egészet belőlem,
csak egyetlen darabot, azt, ami a szívem.
Minek a díszes tányér, ha üres,
kérdezem én, aki szintén üreges.
Együtt alhattunk volna kézen fogva,
de nem akartad, mert tudtad, hogy az álmod is otromba.
Nem óvlak többé már, vigyen el a gyászhuszár,
újra eljövök érted évek múlva, de csak ha nagyon muszáj.
Csak a nagybetűs Üresség ölel körül téged,
Istenem, de féltem az összes férfit tőled!!!
Semmiért egészet, az megy neked,
valamit szerelemért?, na ne nevettess!-feleled.
Ehhez bezzeg van képed, ráma nélkül,
van egy felesleges szívem, odaadom emlékül.
Kissé unalmas, hogy neked semmi sem imponál,
tudod mit, magadban alakíts ki inkább egy diaszpórát!
Tudom, hogy lassan érő típus vagy,
csak a ló előled, és nem veled szalad.
Énekelhetnék még napestig,
de csak eddig terjedsz , Solymártól Budapestig.
Olyan vagy, mint egy hiéna, aki rákapott a döghúsra,
a személyiséged kenterbe veri az összes agy halottat.
A lelked állaga emlékeztet a meleg betonra,
a csókod utáni nyálad, a fagyállóra.
Szánalmasan feszítesz üres fejű kapitányként,
hatalmas hajót kérsz csenevész rakományért.
Féreg mivoltod mindenen áthat,
igazán téged ember, csak mikroszkóppal láthat.
Oroszlánkodsz hol ide hol oda hol ide,
többet ne gyere a közelembe!
Budapest 2010-09-01
