Túranapló ötth

Szokás szerint később fogom megmagyarázni a címválasztást, de a túra ezúttal is remek volt. Fél hétkor keltem, de hajnali négykor aludtam csak el, így nem voltam fáradt. Egereket irtottam, mert nekem ez a dolgom.

Igyekeztem elhúzni minden olyan berendezési tárgyat, ahol élelmiszer, könyv, ruhanemű van, hogy ne zavarja az egereket az alvásban, tudjanak pihenni, ha már egész nap cincogtak.

Kettő órakor kezdtem őket más szemmel nézni, és pontban négy órakor vittem ki a tetemeket, négy tételt.

Ez az intermezzo szükséges kitérő volt, a történet szempontjából viszont elhanyagolható. Aki nem szeretné elolvasni, ugorja át!

Tehát felkeltem, és igaz, hogy egy hete az időjárás-jelentést olvasgatom a neten, mégis úgy döntöttem, hogy nem bízok meg benne.

Azt írták esni fog, és eddig is mindig vizes lettem, volt olyan is, hogy el is csúsztam, úgy gondoltam, elébe megyek a dolgoknak.

Elmentem tusolni, hogy vizes legyek előre, így nem kell majd csurom vizesen idegeskednem, ha már eleve vizes vagyok, sőt, be is szappanoztam magam, hogy jobban csússzak. Hogy gyorsabban csúszhassak el. Felöltöztem, és miután már össze volt előre pakolva a holmim, elindultam. Nem tudom, miért lepődtem meg, hogy az orrom előtt ment el a busz, hiszen mindig ezt teszi velem.

Sétáltam pár megállót, és jött a következő busz. Felszálltam, velem együtt egy botokkal tűzdelt másik turistacsoport is felszállt, zajongani, hangoskodni, idegesíteni engem, csak engem a buszon. Mindenki ezzel a céllal születik erre a bolygóra.

Elértem Békásmegyerre, ahol is meg kellett volna várnom egy ismerősömet, mert a buszon hívott, hogy nincs meg a kulcsa. Szerencsére ő ért oda előbb, így kölcsönadtam az enyémet, és elbúcsúztam. Elsétáltam Csillaghegyig.

A kedvenc dombomon mentem fel ismét, és eljutottam egy olyan utca elejéhez, ahol már sokszor voltam, de most megálltam, mert egy érzés kerített hatalmába.

Kicsit beljebb mentem, és egy táblán az állt, hogy tanösvény az ürömi kőfejtő felé. Úgysem voltam még ebből az irányból ott, hát elindultam arra.

Egy hegymászó csoport szarakodott előttem, kikerültem őket, majd felmásztam a mellettük lévő falon, bár ami nekem jutott, nem volt olyan meredek, és veszélyes. Pontosítok, nem bár, hanem jó, hogy nem volt. Másztam, és kapaszkodtam, ahol csak tudtam. Olyan térd alatti magasságban volt a csúcsig egy barna korlát kifeszítve, nem értettem, hogy miért csak ekkora. Aki itt kapaszkodna fel, és a korlátba bele, az biztos talpig férfi lenne, nem? Feljutottam a tetejére, és csodás látvány tárult elém, gyönyörű panoráma, Óbuda, Üröm, a Pilis. Tisztább levegő volt, mint eddig bárhol. Ezt kellene árulni palackban. Integettem egy repülőnek, de nem érdekelte őt, ezért megdobtam egy kővel. Követni kezdtem a korlátot, ami egy másik völgy felé folytatódott nagyon meredeken, és véget is ért, mindenféle erre való utalás nélkül.  A 2011-es Szekerczés-almanach a világ leghirtelenebben véget érő korlátjai sorolta.

Megpakoltam a hátizsákomat mindenféle színes kővel, és visszafelé kezdtem mászni a völgybe. A kövekről az ürömieknek egy szót se!!! Kifelé menet egy tagbaszakadt kislányba botlottam, aki egy térképpel a kezében lavírozott a főút két szélén, majd egyszer csak isteni sugallatra azon az oldalon maradt, ahol én voltam. Megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni neki. Azt válaszolta, hogy nem kell, mert ő egy ellenőrző pont és segít a többi társának. Így. Sem előtte az úton, sem pedig magam mögött az úton nem láttam társakat. Megkértem arra, hogy maradjon akkor itt, és főleg egyhelyben, ha már ellenőrző pont. Az ugyanis roppant nagy segítség lenne a köddé vált társaknak is, úgy gondolom. Megsértődhetett, mert elindult vissza Budapest felé. A kis hülye. Rövid séta után beértem a faluba. Gondoltam, ezúttal máshonnan mennék a Kevélyre. Jött velem szemben egy nő, megkérdeztem, hogy van-e másik útvonal kiépítve nekem, a szombati kirándulásomhoz. Azt válaszolta, hogy a nagytemplom mellett van egy tábla, ami Budakalász felé mutat, arra menjek, és így a hegy elejéhez, ha jobban tetszik, az aljához érek. Megköszöntem neki, és tovább haladtam.

Szembekerültem egy középkorú férfival és a kutyaizéjével. Meg akartam tőle kérdezni, hogy merre találom a templomot, illetve a nagy templomot pontosabban. Azzal, hogy pont őt kérdeztem meg, óriási hibát követtem el.

Tehát megkérdeztem tőle, hogy merre van a nagy templom, erre ő visszakérdezett, hogy minek az nekem. Mondtam, hogy fel akarom gyújtani. A Kacsamesékben Dagobert bácsi szemeiben jelent meg a pénz láttán a dollár jel, ennek a viasztestűnek pedig mindkét szemében a „Höö?!” kifejezés vált olvashatóvá. Elkezdte mondani a helyi szokásokat, és nagy nehezen rátért a feleslegre. Azt mondta, hogy balra menjek, és ott találom majd a templomotth. Úgy mondta, mintha egy palacsinta vagy egy mosogatórongy darab lett volna a felső szájpadlására téve, erőltetve. Biztos nem akarják elképzelni azt a hangot, amit az egyszerű „t” betű megnyomásával adott ki magából. Olyan volt, mintha a Verebes István egy kút aljáról szavalná felfelé az Anyám tyúkját. Senki sem akarja nazálisan hallani, az biztos. Legszívesebben szétrúgtam volna a seggfejét! Elköszöntem, de azt sem értette. Innen a cím. Lehet rapelni! Innen a cím, innen a cím…

Mentem tovább, és a túloldalon megjelentek a Roma Nemzeti Front tagjai. Azonnal felismertem őket. Ott volt mind. Lakatos Marlonbrando, Kalányos Efrájim, Rostás Szvatopluk, Orsós Paraszolvencia és Lakatos Peronoszpóra. Egyedül Rósenthál Tyintying hiányzott. Aki viszont nem olyan…Néha átnéztek a túloldalra, látták hogy a Magyar Népi Front egyedül duzzog magában, hogy nem nézik meg a vádliját, mennyit nőtt múlt hét óta. De nem csak én duzzogtam, hanem a Magyar Népe Front is…

Eljutottam ismét a drága gyümölcsöshöz, akinél nem volt fókaorr, pedig keresett termék hétvégenként. A kedvenc meredekemnél felmentem, és egy éppen valamit ültető férfinak odakiabáltam azt, amit senki sem szeret hallani egy cigány szájából: „Jó reggelt szomszéd!” Azt sem tudta hol van. Nagyon élveztem a helyzet. A férfi melletti ösvényen felmentem az első elágazásig. Visszanéztem, és egy szép zöld lennsík tekintett vissza rám, a fennsík testvére, csak alacsonyabban.

Bementem egy bányába, hogy elvégezzem a dolgomat. Ott bent pedig tele volt embergumival, gondoltam, akkor nekem is lehet.

Kifelé menet, amikor kiléptem- abban a pillanatban-, ott állt velem szemben egy ember a kutyájával, és azonnal elkezdett magyarázni nekem, hogy mit keresek itt.

Azt válaszoltam, hogy a szükségleteimet kellett kielégítenem. Erre ő: „Mit?”

Újra megpróbáltam, ezúttal nem ennyire póriasan. Másképpen írtam körül. „Nézze uram, tettem egy kétbetűs kitérőt.”

Válasz: „ Az mi?” Mondom: „Vécére jöttem csak, ne idegeskedjen!” Erre ő: „ Az egy szó”

Igaza van/volt/lesz úgy döntöttem. Természetesen, amíg beszéltem ezzel a kriptaszökevénnyel, a kutyája megállás nélkül marta a lábamat. Amint megszólaltam, azonnal megmarni kezdett. Nagy nehezen megszabadultam tőle és az ebugattától. Látszott rajta, hogy az ember legjobb barátja. Ahogy a porszívó meg a férfi legjobb barátja. Egyébként meg nem értettem, hogy miért ugat a kutyája helyett is. Hol legyen egy törpe, ha nem a bányában?!

Mentem tovább a Kevély felé. Olyan fél tizenegykor futó ismeretségre tettem szert a záporral, de lehagytam. Nos, az a helyzet, hogy Üröm ma megdöntötte az egy főre eső fürge gyík, Down-kóros gyerekek és ostoba felnőttek előállításának számát.

A szombat miatt, vagy csak úgy, de belecsöppentem egy Down-kóros csoportba és még Down-kórosabb, rájuk vigyázójukra. Az egyik magasabb volt nálam, ami nem túl nehéz neki, és egy olyan történetet mesélt a smasszerjának, hogy mennyi szívecskét rajzolt a falra otthon. Biztos öröm lesz lekaparni nitrohigítóval a sültkrumlival azonos IQ-ja miatt.

Az út közepén álltak, egymás mellett, és semmi esetre sem mentek volna odébb vagy tovább.

Direkt lezuhantam a szakadékba, hogy ki tudjam őket kerülni.

Van egy jó hírem is. Újra vannak szúnyogok, és mindenki tapsolhat nekik ismét, hogy hazatértek.

A Kevély-pihenőnél megfordultam és lementem a Maczkó-barlagba ezúttal is.

Az evésre és ivásra külön nem térnék ki, mindig menet közben szoktam ezeket megoldani, ritkán állok meg, mert rengeteg dolgom van. A lefelé vezető út végénél volt egy tábla, rajta az összes jelzéssel, ami az erdőben megtalálható, színek szerint, kivéve azt, ami velem szemben haladt. Na mindegy, majd csak egyszer valaki észreveszi, hogy van egy letagadhatatlan közel 16 km-es út az erdőben. A teljesség kedvéért, fehér alapon kék jelzés.

A tanösvényen haladtam tovább, nem volt sár, illetve volt, de száraz verzióban, viszont egész nap nagyon jó idő volt. Kivéve a szelet, ami itt a magasban még erősebb és hidegebb, néha megkérdeztem magamtól, hogy a többi embert mennyiért venné meg az isten hidege?!

Sok szép nővel találkoztam ma, nem is értettem, hogy miért.

Ma is volt csoportdinamika az erdőben, de a nők vitték a holmik javarészét. Csak én születtem rossz oldalra ezek szerint. Az erdő végében egy Quad-simodo motorozott éppen, és ahogy ránéztem, rögtön megértettem azt a kifejezést, hogy rosszarcú. A férfinak Down-kórja, Basedow-kórja, Alzheimer-kórja és Kruppja volt, csak a bal arcára. Szegény ördög! A csobánkai tanösvény kezdetéhez értem, és a barlangok felé kezdtem el gyalogolni. A sziklák aljánál újabb hegymászók tobzódtak, de senki sem állt volna arrébb. Remélem valamelyik lezuhant azért! Vese mindig kell. Apropó vese. Reggel kinéztem a busz ablakán és mellettem araszolt egy autó, ez volt az oldalán: sürgősségi vérszállítás. Nincs mit hozzá fűznöm ehhez. A barlanghoz való feljutás után a meredek sziklafalon felmásztam a csúcsra, ahol ismét egy olyan bandába botlottam, amelyiknek az IQ tesztje negatív lett.

Egy kislány odajött hozzám, és megkérdezte: „Téged mi szél hozott?”- „Passzát.”- feleltem, amitől egyből lelombozódott.

Megjelent egy másik, aki szintén agyilag zokni volt. Lenézett a szakadékba, ugrált a köveken, és azt kántálta: „tiszta tondrájder” A barom.

Ott hagytam őket, és elindultam vissza, egy másik irányból megközelítvén a Kevély-nyerget. Útközben csak helyvédett széllel találkoztam, alig éreztem a homlokomat néha, annyira behorpasztotta a szél. Lementem a Dera-patak kezdetéhez, és egyből vissza is jöttem, mert csak arra voltam kívácsi, honnan is ered. A tanösvény egy mellékágán egy idősebb férfi jött fel, és nagyjából egyvonalban voltunk, amikor megszólított. -„Merre megy?- kérdezte. „A Kevélyhez.”- válaszoltam .- „Az nem arra van, hanem arra”- mondta, de ki nem vette volna a zsebéből a kezét. Mondjuk, amíg a saját zsebében van a keze, semmi baj. Egyből rájöttem, hogy mi a mestersége címere: agyas.

Ennyi erővel és kvalitással elmehetne az Ezo tv-be, tisztán mutogatónak, amit úgysem látnának, mert a zsebében lennének a kezei. Nem lehet baj a nemi életével, mert annyira hülye, hogy a biztosíték is kiveri őt. Szerintem a meleg közösség oszlopos tagja volt, így homok egyenest mentem tovább, és gyorsan lehagytam. Senki sem mondta ugyanis neki, hogy nem tudom, merre van a Kevély, ahogy neki meg azt nem mondta senki, hogy nekem megmondja, merre menjek a Kevélyhez, amiről tudom, hogy merre van, és azért mert ő megmondja nekem, hogy szerinte merre van, mert ő azt hiszi, hogy én nem tudom, merre van a Kevély, én még nem fogok arra menni, amerre szerinte van a Kevély, amiről ő azt hiszi, hogy én nem tudom merre van. Ezekkel csak ilyen tőmondatokban lehet szót érteni, különben a fejünkre nőnek.

Újra végig mentem a múltkori útvonalon, és az elektromos vezetékekkel teli mezőhöz értem, ahol is egyre több sehonnai jött lefelé. Észrevettek, és megkérdezték, hogy merre van ez, merre van az, és a nyíl hova vezet. Az sehova, az út, amerre a nyíl mutat, az vezet valahová, az Oszoly-pihenőhöz.

De hagyjuk a mellőzést. Gondolkodtam azon, hogy leteszem a túravezetői tanfolyamot, de csak GPS-re. Úgy nem kell válaszolnom személyesen ostoba kérdésekre.

Mentem tovább, és annyi mindent forgattak már Magyarországon, de a mai nap után, én a Majmok bolygóját forgattatnám ebben az erdőben újra. Később meg az jutott eszembe, szó szerint, hogy a Tövismadarakat lehetne itt forgatni, mert annyiszor ment a fejemnek ez a csodás élőlény. Ha Ralph atya ráérne. Nos, ha ő nem is, de Fülöp atya és a Kakamatyija megjelent egy tisztás közepén, és megállás nélkül faggatni kezdtek engem.

A férfi egy 45 év koraszületésű, tisztességben megőrült ember volt, és a Természet összes munkája az arcára volt írva. Danny Trejo is megirigyelhetné az arcát. Botrány volt. A kisfiú meg csak egy csenevész példánya volt a visszamaradtak nemzettségéből.

Feljutottam a Kevélyhez ismét, már csak olyan 45 perc volt visszafelé.

Megint tele volt az erdő csoportokkal, alig tudtam haladni. A kurva anyátokat rohadt kis turisták, átkozódtam magamban.

Egy táblára ki volt írva, hogy a kőfejtőben tilos a válogatás. Miért? Válogatni lehet, az a baj, ha elviszik onnan a követ, nem?

Hülyeség, önkormányzat a neved.

Egy csoport ismét megtalált, ebben is akadt kettő takaros menyecske. Az egyik megszólított, és megkérdezte, hogy a Nagy-Kevélynél mennyien vannak. Nem tudom honnan gondolta, hogy én onnan jövök. Mondtam, hogy én csak kis kevély vagyok. Nem értette. Viszlát és köszi a halakat. Gyaloglások sorozata után megszólalt a méltatatlanul elfeledett Máté Péter által felénekelt Family Frost szignál, és később az erdőből személyesen találkoztam ezzel a fagylaltos Chritine-nel.

Pontosan ott, ahol a reggeli tagbaszakadt kislány majdnem kettészakadt.

A Family Frost után jöttek a Globetrotterék, Schwarzmüllerék, de Stirlitz nélkül.

Az erdőben visszafelé nagyon sok tobozimitátor hevert, még nem keltek ki teljesen, de dobálni vele dolgokat, tárgyakat, valamiket nagyon alkalmasnak bizonyult.

Úgy döntöttem, hogy ha már Jellasics és Haynau sem díszpolgár, akkor én kinevezem Üröm díszpolgárává magam, úgyis sokat vagyok itt, és rengeteget teszek a falu népéért. Így, ha legközelebb jövök, ami hamarosan esedékes, mert rengeteget teszek a falu népéért, akkor már összesúghatnak a hátam mögött, joggal, hogy: „ Hé, ott megy az a , tudod, az a, az a díszpolgár. Vagy, te figyelj csak, az nem egy díszpolgár?!”

A faluban észrevettem, hogy van ügyvéd is, kell is ilyen békés közösségbe, mint ez, azt hiszem.

Hirdette is magát rendesen, egy nagy cégér, rajta: Mentes és társai felirattal.

Ha egyszer ügyvédet alapítok, biztos, hogy nálam az lesz: Szekerczés, társaitól mentes.

Azt hiszem kellene most egy vodka, de a uborka hol van?

Lementem ismét a Csillaghegyig, onnan Békásmegyerig. Vártam 25 percet buszra, és visszamentem az odúmba.

Budapest, 2011-03-26