A lány, aki a tűzzel játszott
Egy szőke reggel mellette ébredtem fel,
rám nézett, vállig érő kék szemekkel,
megcsókolt nagyon mély lélekkel,
átkarolt gyengéden, szinte esdekelve.
Tegnap sétáltunk a Blahán,
ott hajléktalanokat osztogattak, némán.
Néztem őket, majd magamat,
szívembe mart egy jeges gondolat.
Sokan kérnek tanácsot tőlem,
pedig nekem nincsen,
mondom a lánynak, nem tudok adni belőlem,
jógilag hajléktalan vagyok én is, kincsem!
Mégis adok tanácsot, egyszerre kettőt,
egy szépet és egy elrettentőt.
Egyik rá vonatkozik, a másik mindenkire,
vagyis a zsidóra és az újszövetségire.
Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde,
soha ne egyél vodkát reggelire!
Szerencsétlen, aki képtelen egyedül élni,
de ő csak fogja kezeimet, szinte tépi.
II.
Végre érzem, hogy valakinek így kellek,
reggelente már nem hiába ébredek.
Nem kell többé csukott szemmel felkelnem,
mert a Nap sugara elönti a testem.
Szivárvány bőröd csodás látvány,
talán szeretlek, ami nem éppen hátrány.
Rajtad a toll, nálam a kátrány,
ha ügyesek vagyunk, kicseréljük egymást.
Egy örök előzékeny vagyok,
még a védőangyalom is magam elé engedem,
ha megérinthetlek, szabadon szárnyalok,
csak a szavaiddal érj hozzám, és már elönt a gerjedelem.
Budapest 2010. 11. 23.