A lány, aki a tűzzel játszott

Egy szőke reggel mellette ébredtem fel,

rám nézett, vállig érő kék szemekkel,

megcsókolt nagyon mély lélekkel,

átkarolt gyengéden, szinte esdekelve.

Tegnap sétáltunk a Blahán,

ott hajléktalanokat osztogattak, némán.

Néztem őket, majd magamat,

szívembe mart egy jeges gondolat.

Sokan kérnek tanácsot tőlem,

pedig nekem nincsen,

mondom a lánynak, nem tudok adni belőlem,

jógilag hajléktalan vagyok én is, kincsem!

Mégis adok tanácsot, egyszerre kettőt,

egy szépet és egy elrettentőt.

Egyik rá vonatkozik, a másik mindenkire,

vagyis a zsidóra és az újszövetségire.

Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde,

soha ne egyél vodkát reggelire!

Szerencsétlen, aki képtelen egyedül élni,

de ő csak fogja kezeimet, szinte tépi.

II.

Végre érzem, hogy valakinek így kellek,

reggelente már nem hiába ébredek.

Nem kell többé csukott szemmel felkelnem,

mert a Nap sugara elönti a testem.

Szivárvány bőröd csodás látvány,

talán szeretlek, ami nem éppen hátrány.

Rajtad a toll, nálam a kátrány,

ha ügyesek vagyunk, kicseréljük egymást.

Egy örök előzékeny vagyok,

még a védőangyalom is magam elé engedem,

ha megérinthetlek, szabadon szárnyalok,

csak a szavaiddal érj hozzám, és már elönt a gerjedelem.

Budapest 2010. 11. 23.