A lángoló hóember
Jeges vidéken ébredt,
ez a tüzes lelkű számkivetett.
Lángolt, égett, majd körülnézett,
magára maradva, jeget csemegézett.
Nem volt neve, szeme sem rebbent,
nagyon olvadt és megremegett.
Sírt volna, de úgy csak gyorsabban olvadna,
útra kelt, külseje már otromba.
Vért köpött, savat sírt,
fehér gólemünk sarat pisilt.
Átalakult, rosszabb lett,
megdobálta hóval az embereket.
Égett, egyre csak égett,
izzott és kereste a „miértet”.
Répa nélkül járkált,
szén helyett vasat tartigált.
Szánkót égetett szemével,
pusztított jeges belsejével.
Embert gyúrt és rajtuk csúszott,
letépte róluk a télikabátot.
Mindenkit gyűlölt egymaga,
az emberek téli bálványa.
Hamar eltűnt, nem siratták,
elolvadt és megunták.
Hóember volt, kár érte,
mondta róla,
egykori alkotója.
Budapest. 2010. 03.01.
