Barbara Shelley
Ördögök nevelték,
Kizabálták a lelkét.
Kiszívták a vérét,
Elüldözték, gyengén.
Hideg éjjel bolyongott,
Keresték ez az imbolygót,
Visszavinnék, kivégezni,
Mert rossz ránézni.
Menekül maga elől,
Pusztít, rombol, belül.
Félek tőle, rettegek,
Rám nézve, beleremegek…
Megszerettem, mert üres volt,
Felettünk ragyogott a telihold,
Vízben egy barna hód,
Ez az éjszaka csodás volt.
Belül teljesen sivár volt,
A lelke átlátszó, fekete színfolt.
Nevettettem, etettem,
De magamban karót nyeltem.
Nyeltem békát ezrével,
Lefagyasztott az eszével.
Shelley, Keats, és Poe,
Őhozzá nem fogható!?
Nincsen benne semmi,
Lételeme az üresnek lenni.
Nem tartozik sehova,
Nem tanúja Jehova.
Megölném, ha észrevenném,
Szeretném, ha észlelném,
Gondolnék rá, ha lenne agya,
Vagy legalább tudna róla.
Néha látom, fáj,
Arca sivár téli táj.
Szemei fagyhalál,
Ellene már kevés egy viharkabát.
Shelley, óh Barbara Shelley!
Ne legyél bennem, légyszi!
Budapest 2010. 03. 07.
