Túranapló 2010-07-31
Az ötletet
Újpalotáról indultam reggel 6 óra 18 perckor.
Nem mondhatnám, hogy jó idő volt, ugyanis aznap hajnalban még zuhogott az eső, ennek nyomait hamarosan éreztem a zoknijaimban is.
Végigcsörtettem a városon, eljutottam egy szép nagy kanyarral az Árpád hídig. Ez még a pesti oldali volt, így a hídon átgyalogolva végre a budai oldalon találtam magam.
Onnan jobbra fordultam és maximum fél óra múlva a csillaghegyi panelrengeteg nagyon impozáns panorámájában gyönyörködhettem.
Észrevettem egy mindenki számára nehéz lejtőt, és elindultam rajta felfelé, kiértem egy főútra.
Miután nem autózok, így senki ne kérdezze tőlem, hogy melyikre. Az igazat megvallva pontosan ezért nem vezetek, mert még válaszolnom kellene később erre a kérdésre, pedig nem vezetek, így nem tudom melyik út volt az.
Egy ló-sétáltatónak titulált mező mellett haladtam el, ami a derekamig ért, és vizes volt, így kellemesen átnedvesedett végre az összes lábujjam.
A túloldalról két korcs követett és ugatott meg engem, de mivel ők vízszintesen nem tudták, hogy ez milyen út, így nem tudtak átjönni a felváltva száguldozó szombati és vasárnapi vezetők miatt.
A mező végénél egy nagy „L” betűvel kezdődő utcához értem, és elindultam rajta felfelé.
Rosszabb volt, mintha zsákutcába jutnék. Ugyanis a zsákutca sehova sem vezet, de ez vezetett.
Egy újabb utcába, ahol is a szabadon engedett kutyák tartottak reggeli vecsernyét mindkét irányban. Miután az utca középénél értem fel, így nyilvánvaló volt, hogy valamelyik falka felé el kell haladnom majd. A kéttételnyi vizslát választottam. Az idősebbik megállás nélkül kaffogott nekem miközben mellettem jött, egy rohadt percre sem hagyta volna abba az ugatást. Sem a telefon szexes hangomra, sem pedig a rákiabálásomra nem reagált.
Mentem tovább, gondoltam egyszer csak lemerül.
Az utca végénél volt egy nagyon szép ház, mellette találtam egy rusnya ösvényt.
Elindultam rajta. Felfelé kezdett növekedni, és mit ad isten, egy újabb szabadon lévő, de ezúttal egyhelyben álló kutya várt rám.
Nem, nem kőből volt. Mielőtt az ostoba olvasó feltenné ezt a triviális kérdést.
Élőszövet volt a harapós vázon, és csak nézett énrám, de nem teregetett némán.
Felém akart kapni, de a hátizsákommal módosítottam egy kicsit a röppályáját.
Megjelentek a gazdái, egy módosabb, konszolidált házaspár, az idősebb degenerációból, mert ki az, aki kutyát szabadon enged, főleg ilyet, miközben én túráznék?!
A kutya egyébként egy farkas, tacskó, palotapincsi, német juhász és orosz agár keverék volt, ahogy elsőre meg tudtam állapítani.
Azt is megállapítottam továbbá, hogy igazam volt, az élet olyan, mint a sakk, csak jóval több paraszt van benne.
A kutyás házaspár miután a kutyájuk végignyalta a saját hülyeségem miatt,- mert ugye ki megy túrázni világos színű ruhában - a kezemet és a pólómat, segített megtalálni az utca helyes végét.
Folytattam tehát. Lementem az utca elejére és jobbra haladva ismét egy kutyás középkorú férfi talált meg a loncsos kutyájával. Beszélgettem vele, és felhívta a figyelmemet arra a sarkalatos tényre, hogy a mögötte található erdőn keresztül eljuthatok Hűvösvölgy felé, de jobbra semmiképp se menjek, mert az Ürömre vezet. Jobbra mentem.
Akkor még nem tudtam, hogy újra megismétli magát a híres mondás: Üröm az örömben.
Most már pontosan tudom, hogy mit jelent…
Ebben az esetben fordítva történt, mert nagyon szép falu, csodás kilátással, rengeteg zölddel, és friss levegővel.
Eljutni ide nehezebb volt, mint megcsodálni.
Átvágtam az erdőn, ami előtt találkoztam a loncsos kutyával és olyan 30 perces erőltetett séta után egy új építésű lakópark alapjainál találtam magam.
A sok kellemes kavics után, ami kötelezően megtöltötte színültig a cipőimet eljutottam egy kereszteződéshez.
Két betonított munkás állt ott, és támasztotta az autót, nehogy eldőljön.
Kérdezni próbáltam tőlük, hogy merre mehetek tovább legálisan, mert szemlátomást mindenhol lázas építkezés folyt, kivéve persze azt a részt, ahol ők álltak. Ott csend volt és hullaszag.
Megmondom, miért szeretem a falut/kat, ha kirándulok. Mert akárhol jártam eddig, mindig volt olyan, aki úgy öltözött a tiszteletemre, ahogy én magam.
Tehát ha én sárosan érkeztem közel 4 óra bolyongás után bármelyik falu szélére, akkor az első ember, aki természetesen akkor jött ki a háza kapuján, ugyanolyan mocskosan, sárosan köszöntött engem, mintha készült volna erre a találkozásra a kinézetével.
Amiért szeretek túrázni még, az, hogy mindenki köszön a másiknak.
Vannak olyanok is, az a két ember például, akikkel beszéltem – inkább próbáltam -, akik annyira parasztok voltak, hogy a klasszikus „szép jó napot kívánok!” köszöntést egy „hö”-vel helyettesítették, de úgy, hogy náluk a „hö”, három darab „h”-val kezdődött.
Valahogy így szólt: „Hhhö”
Még a parasztnál is van lejjebb ezek szerint…
Üröm helyi nevezetességei után (templom, kocsma, temető) elindultam felfelé egy újabb ismeretlen hosszúságú és emelkedésű utcán.
A közepénél járhattam, amikor találkoztam egy nagyon idős férfival, aki két szatyorral egyensúlyozva ment szintén felfelé. Leszólítottam hű szokásomhoz híven, és megkérdeztem, hogy a Nagy Kevélyhez hogyan jutok el leggyorsabban. Cserébe elvettem tőle a szatyrait és vittem helyette egy darabig.
Nem állíthatom, hogy válaszra sem méltatott, mert kaptam információt arról, hogy mióta él itt, mikor hunyt el a felesége, milyen kutyái vannak- hús volt a szatyrokban -, és hány fia van, mi a nevük, hol élnek. Megtudtam, hogy 76 éves. Talán ezért válaszolt több olyan kérdésre, ami nem hangzott el, és nem egy olyanra, ami pedig igen.
Mindenestre végig mentem az utcán és eljutottam egy zártkerti ingatlanhoz, ahol az volt kiírva: „Tilos a belépés!” Bementem. Telkek, szőlős, és megműveletlen földek helyezkedtek el váltakozva. Megértettem a kiírást. Ha elkapnak, még a végén segítenem kell öntözni, építkezni, aratni, szüretelni. Ezt a kockázatot nem vállalhattam.
Végig mentem a telkek mellett, és örömmel konstatáltam, hogy ezúttal a csősz is mellőzni fogja a fejemre koppintást, ha valamit nem a saját fámon keresek, ugyanis nem volt itt.
Sőt, a szüretelés után, ami tulajdonképpen a szilvát, körtét, almát foglalta magába, megállapíthattam, hogy fogyasztható, finom, és eladható az általam kényszerből minőségellenőrzött gyümölcsök hada. Egyébként meg tegye össze a két kezét az ilyen fajta gyümölcsöző kapcsolat miatt minden gazda, - főleg az, aki pár nappal később elkapott, és mélylélektani kiselőadást tartott nekem és a Sancho Panzámnak miután utolért minket a gazdatestével -, hogy vállalom a magasfeszültséget azzal, hogy hegynek felfelé kell futnom egy tömött hátizsákkal miattuk! Amikor eszembe jutott, hogy miért is gyűltek össze ezek a fák körém, irányt váltottam és haladtam tovább.
Útközben találtam egy körülbelül egy méter ötven centis mélylest is. Vagy a magaslesre nem volt elég fa? Rossz volt. Favicc…
Lehet, hogy az őzeknek volt készítve, hogy arra tudjanak felállni, hogy jobban lássák, mit kell még lelegelniük.
Gyalogoltam tovább, és elértem az ürömi tanösvényt, amit nagyon szeretnek errefelé.
Meg tudom érteni, mert ritka növények hada fogadja az arra látogató kedves turistát.
Ilyen például az arcba nyíló csalán. Nem vagyok egy magas ember, még az embert is sokan megkérdőjelezik, de amikor a fejem fölé magasodtak a csalánok, komolyan mondom megnyugodtam, mert tudtam, hogy aznap nem kell külső úton a szervezetembe juttatnom hangyasavat majd.
Nagyon sok és szép növény található itt, kedvencem a sadler imola névre hallgató növény, amit művelt magyarhoz méltóan, azonnal kicseréltem egy felnőttfilmes-politikus nevére, aki egy klasszikus idézettel szintén cserét kért. „Országomat egy lóért!”
Nekem, mint Vízöntőnek nagyon fontos a zöldben való gondolkozás és az, hogy a szél átjárjon, itt mindkettőt megtaláltam. Ugye a magyar szókincs egyik gyöngyszeme a naplopó, de szerencsére énrám ebben az esetben maximum a széltoló vagy széllelbélelt kifejezést lehetne alkalmazni. Gyönyörű helyeken mendegéltem, és csodás kilátás nyílt mindenhonnan.
Elfogott a vágy, hogy Rousseau értekezésén felbuzdulva lebökjek egy karót, és azt mondjam, ez a földdarab az enyém.
Egyszer megkérdezték tőlem, hogy mi a különbség számomra a kirándulás és a túra között?!
A válaszom ez volt:
Mit jelent nekem a túrázás? Hmm… Olyan ez, mintha kéz nélkül kellene egy horgásznak elmutogatni, hogy mekkora halat fogott.
Megoldható, de nagyon sokáig tart elmondani.
Felmentem a tanösvényem, ami iszonyatosan hosszú és meredek volt, de legalább nagyon fárasztó.
Nagyon egyszerű követni, csak a fehér négyzetben piros „T” betűt kell figyelni. Az út elágazott később a tanösvény több részére, és a Nagy Kevély felé vezető útra, illetve Pilisborosjenő felé is.
A Nagy Kevély felé igyekeztem ezért ezt a jelzést (piros sáv) követtem továbbra is. Tényleg szép és izgalmas kilátás nyílt szinte mindenhonnan, ahol megálltam fényképezni.
Fentről látszott az egri vár felépített mása, pár düledék, és a hihetetlen mennyiségű erdő.
A Nagy Kevély csúcsán egy magyar zászló és egy 1848-ra emlékeztető röpirat fogadott, hogy nehogy elfelejthessem, hiába távolodok a várostól, a szabály az szabály: magyar vagyok.
Nem csak ez emlékeztet a városra. Ha egy városi ember szeretne elmenni a zaj, a városi levegő és főleg a városi mentalitás elől, akkor régebben szép nyugodtan elindult és talált egy erdőt, de most már azonban az ilyen funkcióra kitalált erdők széléig közlekednek a Bkv buszai. Várom már, hogy mikor ér el az 5-ös metró a Fenyőgyöngyéig, a piros keresztig mondjuk.
Érdekes, ahogy haladtam egyre beljebb az erdőbe, bármelyikbe, mindig hallottam a Family Frostos autó szignálját…
Az urbanizáció nem vész el, csak átalakul.
A Kevély-nyereg felé találtam egy pecsételőt, ami egy fán lógott, természetesen kiszáradva. Mármint a pecsét.
Volt mellette egy házacska is, tele aznapi dátummal ellátott rovásokkal. Mellette egy zöld arctörölköző lógott, úgy döntöttem, nem élek a felkínált lehetőséggel…
Az erdőben elhagytam a piros jelzést és egy jelzés nélküli ösvényen folytattam tovább.
Alattam a mélyben már jobban látszott az egri vár-ka sziluettje, de távol állt tőlem, hogy…na mindegy, egy kicsit később értem oda.
Egy köves, kavicsos, és hála istennek mindenhonnan gyökerek nyúlnak ki lejtőn mentem tovább, és egy puha, vizes-homokos, nagyon meredeken lejtő dombhoz értem. A dombról elindultam lefelé és a sarkammal egyensúlyoztam úgy, hogy bele-beleszúrtam a puha homokba. Végre hasznom is lett a hajnali esőből. Kiderült, hogy ez egy murvabánya. Tehát nem homok.
Jobbra fordultam Csobánka felé. Mentem olyan 50 métert, amikor egy újabb kutya vágtatott felém, mögötte erőteljesen lemaradva a fiatal gazdáival. A kutya volt szíves belém törölni a magával hozott sártartalékát, és amíg kellemesen elbeszélgettem a tulajdonosaikkal, addig ő csapkodott a farkával a combomra, ütemre.
Csobánka bicikliútjánál visszafordultam az eredetileg tervezett irányba, és folytattam a tanösvényen utamat. Elértem a cím szerinti Római út és Nemoratta sírkövéhez, amiből csak ez a kettő hiányzott. Nem voltam elkámpicsorodva, azonnal tovább vágtattam, gyalog.
Csatlakozott hozzám később egy rövid időre a mellkasomon megpihenve egy újabb kutya, ezúttal egy Siva névre hallgató gyönyörű magyar vizsla. Az ő szintén ifjú gazdáikkal ezúttal szívesen beszélgettem, mert épeszűnek tűntek és gyalogoltam tovább.
Itt lent a völgyben megtaláltam az egri kamuvárat, tényleg nagyon szép volt, igazi kézzel épített romhalmaz.
2008. szeptember 13.-ai tábla van kint rajta, hogy emlékezzenek az emberek erre és erre.
Kicsit megkerülve ráleltem egy igazi kincsre, a Teve-sziklára, ami az alakja miatt kapta vélhetőleg ezt a nevet.
Nagyon szép vörös szikla, szokás szerint dolomit alkotja. Itt egy újabb szerelmes párt zavartam meg a felszakadozó nyögéseimmel, mire feljutottam hozzájuk, igaz ugyan, hogy nem hívtak. Miután befejeztem a velük való és általuk nem kezdeményezett beszélgetést, elindultam a maradék állomások felderítésére. Valamivel komótosabban haladtam a célom felé, mint reggel, amikor még frissen elindultam. Pilisborosjenő felé tartottam. Útközben láttam pár kóbor macskát, akik nem tudom, honnan keveredtem erre, de ott voltak, az biztos, ne félj!
A falu felé már egyre több lovarda és gránitkereszt tanúskodott arról, hogy mi a legfontosabb dolga az itt élőknek. A kereszt előhívott két általam nem igazán preferált egyént is a közeli utcából.
Kettő olyan egykora születésű férfi köszöntött engem. Egyik bajszos, a másik sima bőrű volt.
Idősebbek voltak nálam, talán 10-15 évvel is. Hatalmas csomagokkal voltak megpakolva, és a szellemi kvalitásukat azonnal megcsillogtatták azzal a tettükkel, hogy egy padon ültek egymás mellett, és ételt-italt fogyasztottak. Ezzel nem is lenne gond, ha úgy tették volna, hogy amíg esznek, legalább addig leveszik a hátukról a nehezítő tényezőt.
Hárman elindultunk visszafelé, ők Visegrádra szerettek volna menni.
Valahogy éreztem, hogy baj lesz, rám néztek mindketten és feltettek egy igazán húsba vájó kérdést.
„És milyen a viszonyod az Úrjézussal?”
Nem hittem a füleimnek!!! Még itt a sáros-löszös-homokos-dolomitos-murvás-satöbbis talajon is két jézuskodóval kell összefutnom???
Diplomatikusan hárítottam a választ, és azonnali menekülőút után néztem.
Egymás mellett gyalogoltunk tovább, de amikor megjelentek mellettünk vagy előttünk elvétve iskolakerülők, huligánok, békés turisták, a református kommandó azonnal lecsapott rájuk, és megkérdezték- ismétlem, de ezúttal stílszerűen ezen az Isten háta mögötti helyen-, hogy milyen, ezt is megismétlem, milyen a viszonyuk Istennel. Aznap iszonyú viszonyom volt vele…
Szolidaritásból elvezettem őket ahhoz a dolomitbányához, ahol én jöttem le, és már alatta szédülni kezdtek.
Az utolsó pár méteren én húztam fel őket Jézus erejével.
Megkérdezték, hogy most hol vagyunk, és merre jutunk ki a kék jelzésre.
Elmondtam. Nem értették. Újra elmondtam. Nem értették. Megint megpróbáltam. Visszatértek az előző sor második mondatához. Mindenfelé tekintgettek, mintha szándékosan félre akarnám vezetni őket.
Adtam nekik egy kegyelemdöfést azzal, ahogy rájuk köptem a véleményem a vallásról: „látjátok, én itt vagyok előttetek, hús-vér valómban, és nem bíztok bennem, akkor miért várjátok el, hogy elhiggyem egy nem látható, nem érezhető, sem pedig nem tapintható valaki létezését, aki még beszélni sem tud?” Elmacskásodott aggyal hagytam ott őket magukra, mintha egy csapatépítő tréningből lett volna elegem.
Azért tegyük tisztába a dolgokat, kaptam egy zsebbibliát is, és még utánam kiabált ez a jézuskodó duó, hogy „Isten áldjon!”
Egy „belétek is!” csatakiáltással eltűntem a bokrok között, és visszafelé indultam a csapáson, ami jelzés nélkül Ürömig vitt. Üröm határában megfordítottam a pólómat a vizslatalp mintás rész került a hátamra, ráhúztam a hátizsákot és sietve elindultam visszafelé a Városba.
Ürömtől ismét betonúton gyalogoltam, és a csillaghegyi Hév megállóig viszonylag könnyűszerrel, állandó jobbra tartással jutottam el. Onnan a hév-villamos-gyaloglás trió segítségével jelenlegi menedékembe beestem.
Ajánlás: Azoknak ajánlom ezt a túrát, akik el tudnak tekinteni a távolságtól, a fáradtságtól, a sártól, az esőtől, a széltől, a naptól, a zöld szín és a barna szín váltakozó előfordulásától, és a hirtelen előbukkanó Jézus fiai akciócsoport elől való futástól.
