Túranapló Háromperhárom
Elég sok idő telt el az utolsó túranaplóm megírása óta. Túl sok. Ahogy azt sem, ezt sem akartam megírni, de vannak írások, amiket nem az alkotójuk ír, ő csak legépeli. Az írás maga mindig készen van már bennünk. Az emberek többsége az orrát piszkálja az ujjaival, én remekműveket alkotok velük. Túrázni voltam a legutolsó túraleírás óta is, heti rendszerességgel, de ilyen jó még nem volt, azóta, hogy utoljára jó volt.
Sose volt még utoljára ilyen jó volt.
Ezen a túrán is összefutottam agyhalottakkal, és megbizonyosodhattam róla, hogy én vagyok az egyik legokosabb ember, akivel valaha találkoztam.
Elköltöztem az év elején, így máshonnan indultam, de ugyanúgy Csillaghegyre érkeztem meg, olyan reggel nyolc óra körül.
Felfelé indultam a már bevált utcán, Üröm felé.
Mindegy, hogy faluban vagy városban sétálok, és az is ugyanúgy mindegy, hogy nappal vagy éjszaka, egy rohadt pókot mindig ketté kell harapnom út közben.
Továbbá az is mindegy, hogy az év melyik évszakában túrázok, mert mindig vizes lesz a zoknim.
Ezúttal reggel hattól gyalogoltam délután ötig, de csak délután négykor lettem tiszta sár, hála egy rém rendes családnak, akikre visszatérek később.
Ürömnél a már sokak által ismert finom gyümölcsös mellett haladtam el, majd rátértem a tanösvényre.
Megbotlottam egy sárban, és a mélyleshez értem, ami….ami fel volt újítva. Szép köntösben volt, nem olyanban, mint a császár, ennek a mélylesnek valóban volt szép ruhája, még kalapja is dukált.
Amíg oda eljutottam, nagy örömömre szolgált, hogy megmérkőzhettem Latyak Úrral, és Dagonya Úrral, akik nem mondhatnám, hogy gáncs nélküli lovagok voltak velem.
Bár, esés közben hozhattam volna magammal egy rekettyést, és csak annyit kellett volna mondaniuk, hogy: Ni
Mindenhol rekettye és katángkóró honolt.
Valahogy hosszabbnak tűnt a sárlépcső miatt a Kevélyhez való feljutásom, de ezúttal is megérte.
Hála istennek, gumitalpú cipőben jöttem, így már az első lépésnél a talpaimra rakódott lábanként kb. négy kiló plusz retekszisz, így az ápdét Norbi is tanúsíthatja, hogy a hátsó combhajlító izmaim jelentősen megváltoztak.
Ilyen volt→ 0
Ilyen lett→ +4
Nevezzük nevén a dolgokat, akármikor túrázok, legyen az egymilliárd km, vagy kétmilliárd km, akkor is fáj utána a lábam.
Woody Allen, Csak az a szex című filmjében mondja ezt: „ A maszturbálásban azt szeretem, amikor vége van. A petyhüdést.” Én a túrázásban a végét várom, amikor végre letusolhatok. Elvégre nem vagyok állat!?
Apropó, kíváncsi lennék, melyik az idegesítőbb, ha a túra kezdésétől számított 10 percen belül, vagy pedig a túra befejezése előtt maximum egy órával leszünk sárosak?
A válaszokat a kiadómba kérem, ezer darab felbélyegzett válaszborítékkal.
Cím, megegyezés szerint.
Szeretem az erdőt. Csak sétálok benne, és tisztelem Őt, mert boldogságot hoz a szívembe.
Már értem, hogy miért boldogok a heringek, és a sajtkészítők.
A fákon dalolnak a kuvik, míg lent a völgyben tüntetnek a bolsevik.
Gondolom, úgy váltak el egymástól, hogy „találkozunk március idusán!”
A Nagy-Kevély tetején, még az 534 méteres csúcs elérése előtt találtam egy botot. Bandukoltam egy jelzés nélküli ösvényen szokás szerint, és észrevettem egy botot, amint lent vár rám.
Felvettem, és később sokszor kihúzott a bajból. A bottal a kezemben úgy éreztem magam többször is az erdőben, mint Szürke Gandalf. Kíváncsi lennék, ha ő menne egy erdőben, izzadtan, sárosan, és csak egy bot lenne nála, akkor így kiáltana-e fel, hogy: „Úristen, úgy érzem magam, mint egy Szekerczés!”
Kötve hiszem.
Ahogy Gandalfot is kötve szeretném látni, azt hiszem.
Tisztelem az erdőt, utaltam már rá, ebben az írásban is. Annyira tisztelem, hogy Úrnak szólítom, és minden élőlényét, amit felnevel.
Tehát az Erdő Úrban sétáltam, amikor a lehullott a Kéreg Úr, és mielőtt észrevettem volna a Törzs Úron felszaladni egy Mókus Urat, megbotlottam a Kidöntött Fa Úrban, aki nem vett észre engem, különben biztos nem oda zuhan le, ha belecsap a Villám Úr.
Mentem tovább, és a sok Toboz Úr között észrevettem egy Döglött Madár Urat is. Nem ettem belőle.
Kicsit felgyorsítom az eseményeket, találkoztam még ővelük is: Kéreg Úr, Patak Úr, Szél, de csak Szél Úrfi volt, Nap Úr, Gyökér Úr- ő a városban is megtalálható, minden szférában-, Csipkebogyó Úr, Szőlő Úr, Csoportban Kiránduló Úr, és még csak sorolhatnám…
Még a végén úrbáncot kapok.
Elhatároztam, hogy megkeresem a Maczkó-barlangot, és leteszem a botot, ami ugyan nagy segítségemre volt eddig, és felajánlom a barlangnak a nagyszüleim tiszteletére. Ez nem vicc. Nos, örömmel írhatom, hogy meg tudtam oldani.
Oda mentem a hegyhez, mert ő nem ért rá énhozzám jönni.
Mielőtt eljutottam volna oda, egy a változatosság kedvéért jelzés nélküli erdőrészben tevékenykedtem tovább, és eljutottam egy villamos vezetékekkel teletűzdelt mezőre, ahol még postaláda is volt. Ide megközelítőleg olyan 25 perces emelkedő vezetett, átlag 4 km/h-ás sebességgel számítva. Nem irigylem a postást.
A sárga jelzésen folytattam tovább utamat, amelyik Csobánka felé visz. Elértem a Madáritatók állomáshoz, ahol csak ez a kettő hiányzott. Mentem tovább, és azt az állomást annyira nem vártam, ennek a neve a Bogarak volt, de szerencsére nem vettek észre. Utána jött a Löszmélyút, ahol régen birkákat hajtottak, ez egy közel három perces lejtő, ami most a sár miatt gyorsabban végig járható/csúszható volt.
Leértem az Oszoly-pihenőhöz, ahol több tételnyi magyar vizsla és tulajdonosa várakozott. Kiabálhattam, hogy oszollyatok, de semmi sem történt.
Meg kell magyaráznom a címadást.
Azért lett ez a címe, mert nem szerettem volna Túranapló 4. néven ellátni, és ezt a túrát jól „átvilágíthattam”, illetve engem, ugyanis 12 ember állított meg és tett fel kérdéseket nekem aznap, de ki számolja.
Volt olyan család, akiről szó volt korábban, aki reggel 11-kor kezdte, délután egykor folytatta, és időhiányában délután négykor le is zárta a kérdezősködést.
Mármint nekem nem volt időm rájuk, többé.
Újra visszatérek erre majd.
A vizslás kirándulókat lehagyva elkezdtem mászni a Barlangok tanösvény állomás felé, amit nem kis séta után el is értem. Nagyon szép panoráma tárult elém, gyönyörű volt, tudják, hogy van ez.
Az Oszoly-csúcson áthaladva, kiértem az Oszoly-rétre, nagyon szép volt az is, főleg a napsütés és a kellő mennyiségű szellő miatt. Nagyon tetszett. Tudom ajánlani. A következő állomás az Őstölgy nevet viselte, majd a Stiasny-pihenőhöz érkeztem, ami nem magyar neve ellenére magyar emberről lett elnevezve. Egy túratársaság elnöke volt, ha ismét jól emlékszem.
A teljesség kedvéért, képzeljenek el egy meredek sziklafalat, ami az egyik irányban lejt, a másik három oldala pedig lezuhantat, ez az a hely, amit pihenőnek hívnak errefelé a népek.
Visszafelé indultam, és észrevettem még egy sárga jelzést, ami egy másik irányba mutatott, lefelé. Leereszkedtem, de itt is sáros volt minden, és a bot, ami eddig már tényleg nagyon sokszor segített, újra megtette. A lejtő alján derült ki, hogy úgy hívják ezt a részt, Törmeléklejtő-erdő.
Miután ezt is megtudtam, úgy döntöttem, hogy most már tényleg letészem a botot, a Maczkó-barlangnál.
Visszafelé indultam, sok-sok sziklához értem, ahol is gyűjtöttem pár színes követ, magamhoz ragadtam és gyalogoltam tovább. A kreatív emberek elnevezték ezt a helyet Fehér szikláknak, bár ez inkább egy indián név lehetne. Innen a Csúcs-hegyi kőbányához értem, itt is elhappoltam pár kavicsot, már nem volt könnyű a hátizsákom.
A bányák fosztogatását simán megúsztam, mert ugye azok a fiúk, akik elkaphattak volna, azok a fiúk, nos, ők a bányában dolgoztak, így megismétlem, megúsztam, tehát mentem tovább.
Visszajutottam a vezetékes mezőhöz, balra kanyarodtam, és pár gyakorlatlan turistát kisegítettem a bajból, akik örültek nekem ezért, hogy nem találkoztak a Hanyistókkal, aki neadjisten széttéphette volna a lelküket.
Megettem egy fél citromot, hogy savtúltengésem legyen. A dombon araszoltam, amikor egy család jellegű szett megszólított, hogy merre találják az egri várat.
Na ők azok, akikről szó volt már párszor, akik majdnem elsőre, másodikra, harmadikra megértették, amit mondtam nekik.
Szóval, leszólítottak, hogy merre találják az egri várat. A kőből épült makettet ugye.
Mondtam, hogy menjenek azon az úton, ahol most mennek, ugyanis, ők is jelzés nélküli részen haladtak, és amikor fel érnek, mert ugye arra ment az út maga is, akkor a Nagy-Kevélynél kötnek ki. Ott, pontosan ezzel az úttal, amin haladtak, mintegy folytatásaként a túloldalon kell lefelé tartaniuk, a sárga jelzésen.
A negyedik állomás az egri várka.
Én a mellettük párhuzamosan haladó úton mentem, egy idő után eltűntek a szemem elől. Azt még láttam, hogy egy arra csoszogó idős házaspárt leszólítottak, csak sejtettem, hogy mit kérdezhettek tőlük.
Egyszer írok egy túrakódexet, és az ostobaság tárgykörnél ez a családi fotó lesz beragasztva.
Amikor felértem, mert én is arra tartottam, amerre ők, körülnéztem, és megtaláltam egy másfajta sárga jelzést, ami a Maczkó-barlang irányába vitt.
Az egyik sárga jelzés fehér alapon sárga sáv volt, ami nekem kellett az pedig fehér alapon sárga kereszt. Nagyon-nagyon-nagyon sáros volt minden, még a fák teteje is biztosan. Természetesen, mint egy amerikai vígjátékban, most jöttek velem szemben gyerekek, kutyák, csoportok, fájós lábúak, uzsonnázók.
Értelemszerűen egyik sem fért el mellettem, csak engem súrolva tudtak elmenni mellettem.
A barlang 22 méter mély volt, és 7 méter széles. A botom nem volt ennyire nagy, így könnyedén leadhattam a nagyszüleim végett.
Az előbb felsorolt emberek mindegyike evett, vagy ivott, netán pihent, így visszafelé már nem okozott gondot haladnom gyorsabban, leszámítva a saras utat. Mire visszaértem a kezdeti elágazáshoz, belebotlottam a házaspárba és két gyermekükbe, akik a nap kérdését ismét feltették nekem, hogy merre van az egri vár.
A két kérdés feltétele között immár két óra telt el. Örültem, hogy nem tartozom ehhez a családhoz…
Megismételtem, amit mondtam, és mentem tovább, le a Teve-sziklához.
Megtaláltam, jól esett, visszafelé indultam, de belebotlottam két – nevezzük nevén – tanyasi parasztba. Egy igazi parasztember szédül a betonon, de ezek a földúton is szédültek, vagy inkább szét-dültek.
Nem változtam semmin az sem, hogy amit kérdeztem, arra a „He?!” választ kaptam, így nem erőltettem magamra ezt a szellemi kényszerzubbonyt.
Ezek az emberek elrettentő példának születtek, úgy hiszem.
A meredek fejtőn- remélem, van ilyen szó, ha már van lejtő is, akkor gondolom, van ellentéte is – visszajutottam a kezdeti jelzéshez, ahol is ugyanaz a család nézett rám, akit már többször sikerrel útbaigazítottam!!!
Sőt, az asszonykának volt annyi lélekjelenléte, hogy nevetve vesén bökte az urát és parancsolóját, hogy:” ide nézz má’, itt van megin’ az a srácc!”
Igen, ott voltam megint.
De ezúttal ők kivételesen végre jó helyen, és jó időben. Ekkor már délután fél négy volt, és én már visszafelé mentem, ők meg most már a jó jelzésre kerültek végre.
Fogcsikorgatva nevetgéltem velük, kokettáltam ezzel az ördög családdal, és sietve elviharzottam. Sokszor olvastam és hallottam már, hogy csak az számít, hogy az Úton légy. Nos, ők az Útban voltak nekem egész nap.
Ugyanazon az úton mentem vissza, amerre jöttem, a klasszikus piros sávos jelzésen, az utolsó kanyarnál ült egy idős férfi bottal, és egy idős nő.
Ahol ők ültek, ott kezdődött a rajt. Azonnal átláttam a helyzetet, viszonylag gyorsan elfáradtak.
Leszólítottak, hogy milyen meredek az út, amerről én jövök. Mondtam, hogy ahogyan magukat így elnézem, nagyon meredek.
Az öregemberimitátor azt válaszolta, hogy ő nagyon gyors ám, ha egyszer felkel. Erre én, akkor épp itt az ideje.
A nő beleszólt köhögés nélkül, hogy tiszta sár vagyok, és mióta gyalogolok. Megmondtam, hogy reggel hatkor indultam. Megkérdezte a konkrét. Idézem:” és minden nap megteszi ezt a távot?”
Szépen rezignált arccal válaszoltam neki/k: „igen, kénytelen vagyok megtenni, mert a Bkv útvonaltervező ezt az irányt adta ki a legkevesebb átszállással, igaz ugyan, hogy a legtöbb gyaloglással.” Együtt nevettünk, csak én rajtuk. Könnyű volt lehagyni őket, mert tovább ültek.
Lefelé mentem, amikor megláttam egy zsírmalacot. Egy nagyon kövér csaj jött fel velem szemben, iszonyúan dagadt volt, de jó tempóban haladt. Ő is leszólított, hogy sokan vannak-e fent. Mondtam, hogy nem. Kinek mi a sok. Megtudtam, hogy Solymárról jött el kirándulni ide. Nem akartam, hogy nagyot nőjön a szememben, mert már így is nagy volt, de értékelem, hogy a levegőn volt és nem műanyagot cipelt a hátán, hogy letegye majd valahol.
Este hétre értem vissza hajlékomba, nem frissen, de üdén.
A túra 2011-03-13-án volt.
Budapest 2011-03-15
