Rólam, mint zseniről, akinek milyen rossz, hogy okosabb, és szebb, mint az átlagember.
Keresés
Friss topikok
kartunboj:
A szövegparódia ideillik
Beteg az agy
De nekem tök mindagy (2012.08.12. 23:02)Torzó
Renitens Szőrcsomó:
Midnight Katze, hogy az kockásfülű guminyúl olvassa esti mesédnek kedvenc kortárs irodalmárodat, B... (2011.07.19. 20:55)Nekrológ Szőr Pamacsnak!
Renitens Szőrcsomó:
Orbitálisan lovagias kifejezésmód. Bár befeketíti a szerzőről alkotott hófehér képet. Kivágta a ma... (2011.07.19. 20:54)Szőr Pamacsnak!
shutika:
Fáj a hasam. Egyhuzamban nem szabad ennyit olvasni Szekerczéstől. Főleg nem Jécsétől. (2011.05.01. 19:08)Túranapló 7.
shutika:
Nekem csak egy véleményem van:
Túl kedves voltál az emberekkel, és nem volt elég sértő jelző. (2011.05.01. 19:07)Túranapló 6.
Zola mondta Cézanne-nak: „ A művészetben két ember lakozik, a költő és a munkás.
Költőnek születni kell, munkássá válni pedig képes az ember.”
Ha abból az alaphelyzetből indulunk ki, hogy Zola igazat mondott, akkor én igenis el vagyok kényeztetve a Sors által, mert költőnek születtem, de dolgoznom kell érte keményen, tehát mindkét sorsot élem, el vagyok kényeztetve, ha így jobban tetszik.
A költő születik, ezt már egy híres latin közmondás is bizonyítja, nem csak Émile nagyZola ily módon.
„ Poeta non fit, sed nascitur.” Vagyis a költő nem lesz, hanem születik.
Jó érzés valamire születni. Valakinek.
Nem kell készülni rá, elég beletörődni a sorsunkba, és fogcsikorgatva nevetni minden egyes újabb szenvedéseinken.
Gyerekkorom óta tudom, hogy költő vagyok.
Akár pénzről, akár lektűrről van szó.
Képzeljék! Egyszer 12 órát mosogattam egy étteremben, próbanap gyanánt.
Amikor végeztem, elmentem átöltözni, kijöttem, és azt mondta egy fiatalember, aki se nem kolléga, se nem munkatárs, mivel többet nem mentem oda dolgozni, hogy úgy nézek ki, mint egy költő.
Cigány létére elég szenzitív volt…
Még mindig jobb keményen dolgozva költővé változni, mint amit Edgar Degas óhajt/-ott, hogy egyszerre híres és ismeretlen lehessen.
Hat hónapra születtem, jóval előbb, mint vártak, de így legalább többet is élek feltehetőleg.
Három hónappal…
A mai napig türelmetlen és kényesen pontos vagyok, egyet is értek Freud doktorral abban, hogy a pontatlanság az elfojtott agresszivitás jele.
Van, aki csak így képes lázadni, mert ahhoz is gerinctelen, hogy szavakkal támadjon.
Olvastam egy Ingmar Bergman filmnovellát, a Szerelem szeretők nélkül-t, és nagyon jó példa arra, hogy mennyire mások vagyunk mi emberek, és mennyire más érzések dominálnak bennünk, feszítenek szét.
Az emberek többsége kiszolgáltatottnak, védtelennek, gyámoltalannak érzi magát, ha bennük vájkálnak.
Szóval a példa.
„ Ka: (ugyanabban a hangnemben) Most már jó?
Peter: Nézz rám!
Ka: (ránéz) Na?
Peter: Más férfiak nem szoktak kellemetlenebb dolgokat is kérni tőled?
Ka: Ez rosszabb.”
Nekem nagyon tetszik ez a dialógus, mert nagyon erős, realista ábrázolás a felnőttek világáról, és a nyers emberi kapcsolataikról.
Azért tettem ide ezt a kis párbeszédet, mert szerintem nagyon jól tükrözi az emberi gyarlóságot, aljasságot.
Könnyebben vetkőzünk le egy ismeretlen előtt, és bújunk ágyba egy vadidegennel, minthogy a férjünknek/feleségünknek a szemébe nézzünk, és úgy kérjünk, mondjunk valamit.
Én ebben a tekintetben is el vagyok kényeztetve.
Költő vagyok, nem kell szemtől-szemben közölnöm dolgokat.
Elég, ha leírom, és elolvassák. Úgy is megvan a szemkontaktus, ha értik mire gondolok…
Nem tudott éjjel aludni, de jól ment neki a nappal álmodni.
A feje felett lebegett egy sötét felleg,
rendszeresen kiűzte belőle aháborgó szépet.
A boldogságának így lett mindig annyi, nem tett ellene soha semmit,
„az idő majd megoldja”, mondogatta frappánsan másoknak a lelkit.
Állandóan hadarva beszélt, felpörgetve, sietve élt,
menekült önmaga elől, többé…semmit sem remélt.
Ha végre jött egy lány vele szembe,
akkor csak sírt legbelül, megszeppenve.
Azt hitte, hogy az ő élete a legrosszabb, semmitmondó változat,
ennek ellenére a sarki Vasedényben kereste a femme fatálat.
Számtalan szefirát okolt maga helyett,
de leginkább azt a Fent élő Isten bassza meg-et.
Azt a Vásárhelyi Lajos korabeli egyedet,
aki ősz szakállal, páros ujjú patával született.
Az is jellemző rá, hogy inkább halogatta az életet,
nem foglalt benne állást sosem, még akkor sem, ha nagyon kellett.
Elment Egyiptomba megkeresni az élete értelmét,
elmondja egyvalakinek, gondolatai elvették az eszét.
Hiába kereste fel zokogva Széth-t,
életét ki nem élt érzelmek feszítik szét,
ám az ő véleménye nem volt omlós/sz piskóta.,
jól megkapta tőle ez a pipogya.
„Ide hallgass te balga, de tétova,
álljál végre a sarkadra!”
Ennyi volt a jó tanács, amit adott ez az istenség,
„csak jöjjek vissza, hadd verjem Széth!
Széthbasz az ideg, ne félj, majd én ráállok a sarkadra”,
kiabálta magában nyugodtan,
és kifelé menet ráfirkált a sírkamra.
Hősünk így zárja le jövőjét egy életre,
és egyúttal minden érzését örökre elengedte.
Soha nem tanul a hibájából,
nem kel fel többé az elbóbiskolt valóságból.
Elmismásolt élete pellengére valló,
nem használt neki semmilyen útravaló.
Egyiptom hol ide, hol oda, hol ide,
minden ostoba nő menjen az anyjá-be!
Novalis: ha azt álmodjuk, hogy álmodunk már közel vagyunk az ébredéshez.!!!
A háromszorosz szekerczész triszmegisztosz nevében íródott sorokat papírra vetette, eme lángelme, kinek neve Szekerczés Jecse…
Sajnos az ostobák kedvéért lábjegyzetet vagyok kénytelen írni, hogy egyes szavak, nevek, kifejezések mit/kit szimbolizálnak, jelentenek.
Először is ez egy férfi nemű szereplőről szól, de az ostobaságnak és a tévedésnek sosincs neme.
Szefira: A szefira szó „számszerűséget” jelent, így egy oximoront alkottam ezzel a két szóval.
Vásárhelyi Lajos: Ilyen ismerőse mindenkinek van. Nem fűzök hozzá többet.
Széth: Egyiptomi isten, Ozirisz megölésével a gonoszság szimbólumaként is definiálják egyes megmagyarázók, a rím miatt van itt, semmi köze a vershez, maximum a rím miatt van itt, és azért mert Egyiptomba szállt alá a főhős, aki névtelen, de lehetne éppenséggel Gogol nyomdokain haladva Borisz Kakucsin is.
Széth ábrázolása többféle állatfejjel szokott előfordulni, én a klasszikus szamárfejet ajánlom a fantázia segítsége végett, így ebben a formában tessék elképzelni a vers olvasásakor.
Omlós/sz: Van, aki úgy mondja omlósz.
A Novalis idézet ide illik, mert örök álmatlanságról ír benne, sok embernek le kellene feküdni, hogy végre felébredjen!
A vers elején lévő sötét felleg gondolatot jelent, az ostobák kedvéért…
Az ember, aki nem mondott soha senkinek sem nemet..
Nem hinném, hogy elég nőnek tettem volna pokollá az életét, így nem mondhatom még azt, hogy elég.
Mindenkinek mindig igent mondtam arra, hogy találkozzunk még, ezáltal többszörösére növelve a kockázatot, hogy tönkre tehetem őt.
Ahogy a testet megpróbálja reggelente felébreszteni az ember, úgy igazán észrevehetné végre, hogy a szellemet, a lelket is tornáztatni kell reggelente, különben ellustul, elzüllik…
Ha nem mondtam volna a szellemnek soha nemet, már nagyon elvékonyodott volna bennem, mint egy papír zsebkendő, amit rétegekre szed szét a hülye óvodás.
A lelkem meg eleve úgy született, hogy ismerte a mind a két „nemet”.
A nemet és a sohát.
A testem nem vetette meg a nőket, de az agyam, a szívem, nos, azok igen. Nem zavar, hogy egyedül vagyok, mert a boldogsághoz csak egy ember kell. Egy, aki örül valaminek. A boldogtalansághoz viszont már kettő ember szükségeltetik, egy, aki nem örül a másik hiányának, és a másik, akit hiányolnak, tehát ő csak szellemi szinten létezik. De ha létezett fizikai szinten, és eltávolodtak egymástól, akkor lelki szinten még jelen van.
Illetve akkor már csak lelki szinten.
Jó lenne, ha egyszer jutna nekem is egy üres nő, aki senkié, csak saját magáé. Aki nem fejben üres, hanem párkapcsolatilag nem tartozik sehova, senkihez. Akit nem kell elvennem valakitől, akiért nem kell riválisokkal megküzdeni, csak neki imponálni, és eldönthetné, hogy mit szeretne tőlem.
Megfogadtam, hogy nem leszek a szőkék hegedűse! Senki agyilag zokni nem fogja elcsavarni a fejem, és a testem sem.
Türelmes vagyok, megvárom az igazit. Ahhoz, hogy birtokolhassunk, meg kell tanulnunk lemondani. Én minden ostoba nőről lemondok ezúttal.
Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas sorok következnek.
Lesz benne szó ezekről: humor, szex, hülyeség, hit. Viszont nem lesznek megtalálható a következő szavak: vonatkerék, palacsinta, vízi bicikli, mert ezek nem tartoznak tematikusan az elbeszéléshez.
Fogadtam magammal, hogy nem bírom megállni, hogy ne írjak ilyen visszaemlékezést, de vesztettem, mert, íme, itt van. Miután magamat győztem le, így nyertem is. Ezért szeretek egyedül sakkozni… Mindig én nyerek. Ha figyelembe vesszük, hogy Ákos a 40-es koncertje után hány meg hány +1 elnevezésűt tartott, akkor nekem is lehet még egyet írnom. Tőle viszont meg lehet kérdezni, Ákos tulajdonképpen hány koncert volt? 40 vagy 70?
Reggel 5 óra 22 perckor indultam, és kivételesen nem esett az eső hajnalban. A lényegen nem változtatott, mert ugyanúgy vizes lettem mire odaértem, csak tudnám mitől?!
Mentem tovább a vizes betonon, és elértem ismét az Árpád-hídhoz. Egyre több nyomorékjelzéses autót láttam hajnalban parkolni, de a látványuktól nagyon nyugodt lettem. Egyrészt egyik sem a számára feltüntetett parkolóban foglalt helyett, másrész csak nyugati autókon volt ilyen jel. Igaz, az nem probléma, ha egy nyomorék parkol a testi fogyatékossággal nem rendelkező egyének helyén, csak fordítva. Később észrevettem egy Polski Fiatos nyomorékjelzésű autót is. Kaszásdűlőn felfigyeltem viszont egy cégérre. Azt hirdették, hogy egészséges tanácsadó. Érdekes. Nem egészség tanácsadás, hanem egészséges tanácsadó. Ez is jó mondjuk, ha tudom, hogy akivel beszélek, és segítséget várok tőle, jó egészségnek örvend. Ritka az önmagával harmóniában élő ember, főleg az, aki fel meri vállalni, és kiteszi, hogy ez nem titok. Lassan elértem Csillaghegyre. Mivel korábban indultam, mint szoktam így ebből adódóan, előbb is találkozhattam az utcán kóborló kutyákkal, nem kellett várnom esetleges félórákat ezért. Természetesen már a városban elvittem magammal pár tételnyi pókhálót. Ebből nem is vagyok hajlandó engedni. Ahogy a gyerekek utoljára írják meg a matekleckét, én úgy tudok csak felébredni egy túra alatt/előtt, hogy lefejelek pár pókot. Jól van, na, a szokások rabja vagyok.
Gyalogoltam tovább, és a kötelező kereszteződéshez értem. Ez a Keled utca végénél található, ha valaki szeretne magának pár nyugtalan percet okozni.
Ez a Keled utca arról híres, hogy bármelyik irányban mehet rajta az ember, vele szemben akkor is csak vakok és gyengén látók vezetnek majd. Az sem elhanyagolható tény, hogy alig pár utcával lejjebb parkol a nyomorék Polskis…
Megint majdnem elütöttek és erre úgy reagáltam, ahogy Szentgyörgyi professzor tett, amikor kivágta a magas „c”-t a paprikából. A „c” fonéma ismételgetésével. Ccccc, vagy cöcöcö, kinek hogy tecccik.
Haladtam tovább, és elértem a Mészkő utcába. Végigvágtattam rajta, és közben megfigyeltem, hogy tele van olyan házzal, ahová ez van kiírva: „Vigyázat! Harapós kutya!” Azért akadt elfekvőben pár nem annyira labilis idegzetű kutya is. Ilyen táblát miért nem terveznek, és tesznek ki? „Vigyázat, itt egy nyugodt német juhász alszik!” Fel lehetne hívni a békés járókelők figyelmét arra is, hogy ha erre mennek, akkor nem kell minden percben balra ugrani 2 métert egy hirtelen haragú kutyától, mert ő nem olyan. Mindenestre megtaláltam az utca mögött lévő erdőt. Ha kora reggel jövünk, akkor még érezni az erdő záptojás illatát, de szerintem nem ezért van tele szombatonként a Normafa körüli tisztás. Átmentem az erdőn rutinszerűen.
Újra Ürömnél voltam. Leereszkedtem egy köves lejtőn, amikor megjelent egy ürömapa,
Egy építőipari munkás, aki amint meglátott, azonnal rámripacsodott.
Héé! Hóó! Höö…és társai. Mit csinálok itt, honnan jöttem, miért itt mászkálok.
Nos, mindkét nemnek vannak olyan szavai, amik csak rájuk nézve értelmezhető. A nőknek ilyen a megjön, a férfiaknak például az elmegy. Férfi vagyok, tehát úgy döntöttem, elmegyek.
Kaffogott még egy sort a hátam mögött, de csak annyira tudott vele felizgatni, mint egy foghúzás.
A falu belsejébe mentem tovább, hogy onnan tovább menve megtaláljam a Nagy Kevélyt. A kedvenc idősembereket leszólító - mert itt alig tudnak menni- lépcsőhöz érkeztem, amiről már szerettem volna korábban is szólni. Vannak olyan fordított szemmértékkel rendelkező lépcsőtervezők, akik az istenért nem értik meg, hogy egy lépcsőfok, az egy lépcsőfok.
Ezek a lépcsőfokok minimum 65 cm szélesek, és 125 cm hosszúak. Ebből adódóan legalább háromszor kell ugyanarra a lépcsőfokra rálépni, és egyenes arányosságban következik ebből, hogy az út maga is háromszor annyi idő és energia. Ráadásul csak bal lábbal lehet rá lépni először. Ha véletlenül felhívna valaki, hogy merre járok, akkor háromszor kellene azt mondanom a telefonba, hogy még a negyedik lépcsőn, és persze nem hinné el. Felértem végre a kertekhez.
A szőlősgazdák óvatosabbak lettek, mert ürömmel konstatáltam, hogy lezárták a bejáratokat. Így csak plusz 5 km-t kellett gyalogolnom. Megtaláltam ismét a Nagy Kevélyt, nem tették át máshová. Felgyalogoltam rajta, kisebb nagyobb megállásokkal, és a Kevély-nyeregnél levágtam a körmöm, ha már hoztam magammal körömcsipeszt. Köröm az ürömben.
Kezdő turistáknak ajánlom, hogy ha egy olyan kb. 3 km-es domb aljához érnek, akkor ne fogyasszanak energiaitalt, ha egy mód van rá! Meg kellett szaporáznom a lépteimet a rohadék taurin miatt. DE. Amikor felértem, egy kisebb csoportba botlottam, és már mentem volna a szarodába, amikor ahogyan ez lenni szokott, beszélgetni kezdtek velem. Milyen hátizsákom van, hogy hívnak, és a legfontosabb, tudom-e a nevem jelentését.
Most éreztem először életemben, hogy milyen jó lenne reinkarnálódni egy fürge gyíkban, és elsuhanni a hülye emberek még hülyébb kérdései elől. Nagy nehezen megszabadultam tőlük.
Az évszázad szarodáját fedeztem fel, egy kőfejtőnél/ben. Napos domboldalon volt, szúnyogok és vidáut más kellemetlen bogarak nélküli helyen. Élvezet volt, tudom ajánlani. Lehetett hallani utána az erdő kakafóniáját. Két dolog jutott eszembe ezután. Anyám azt mondta annak idején, - annak idején, az mit is jelent, nem igaz?-, hogy még egy ilyen és útilaput kötök a talpadra. Aki látott már útilaput, az tudja, hogy ha ilyen dolga van az erdőben, ott nem hátrány kimondottan egy útilapu. A másik az, hogy én kaposvári születésű vagyok, és ott van egy szobor, aminek ez a neve: Gugyuló Jézus. Nem kell magyarázni, ugye? Három kilóval kevesebbel folytattam utam, és ráleltem ismét a - fába kell vésnünk, hogy itt járt Tünde és Feri 1997-ben-pecsételős helyre, ahol is ott lógott a zöld törölközőcske. Aki nem dolgozott még McDonald’s-ben, nem tudja, hogy mit is jelentenek a következő sorok. Ebben az embergyárban fél óránként kell a wc-ket ellenőrizni, és értelemszerűen kitakarítani is, ha olyan. Képzeljék el, hogy azt mondja az ürömi főmufti: „Józsikám cseréld ki már a törölközőket! Ellenőrizted őket?” Üröm lehet ide feljönni, és kicserélni félóránként. Nem beszélve arról, ha lennének nyomorék wc-k is itt fent. Mire kijönnek, lejár a félóra. Már a következő is. Ezen a gondolatmeneten túljutva a jézuskodókon kifogó murvadombhoz értem és jó szokásomhoz híven lecsúsztam rajta.
A poros országút-lighton bandukolva elértem Csobánkáig. Gondoltam, ha már itt vagyok, miért ne érezhetném jól magam. A csobánkai tanösvényre szerettem volna eljutni, de egy lovardához értem. Érdekes lovarda volt. A lovak kint az úton, bent a futtatónál meg a kutyák, a gazdáikkal. Előtte az úton, ez egy nagyon érdekes szó, lócitrom volt. A Bud Spencer filmek analógiáján haladva tovább, jól jött volna most egy lócitromevő zsoké. Szóba elegyedtem egy nagyon szőrös férfival, aki után lehetne ezen túl Csubankának is hívni ezt a falut. Az arcát leszámítva normális volt velem, mert nekem ez jár.
Bementem az erdőbe, és jelzés nélküli ösvényeken haladtam tovább. Azon gondolkodtam, hogy láttam egy netes társkeresőn egy olyan lányt, akinek a lakóhelyénél ez volt megadva: Gomba.
Milyen egyszerű dolga van. Hol laksz? Gomba. Mennyi karaktert megspórol ezzel a helységgel. Ismerik ezt a viccet? A rendőr megállítja a kislányt. – Hogy hívnak, mi van a kosaradban, és hova mész? – Esztergomba. Bezzeg én…Hol laksz? Kaposváron. Vagy Kaposvárott. Ha még bekerül a képbe a „zs”-val való kiejtés is, mint alternatíva, akkor újabb értékes másodperceket vesztek azzal, hogy válaszolok arra a kérdésre, hogy hol is lakok. Kapozsvár, Kapozsvár, a mi vározsunk!
Ebből az erdőből kijutottam egy kavicsos útra.
Ott egy erősen jobbra lejtő férfi jött felém, olyan propánbután nézett rám, és köszönt nekem.
Dettó. Aceton szagú, jósgömb szemű, tejüveg kisugárzású férfi volt, renyhe koordinációs zavarral. Két kérdésből csak kettőt hibázott a válasz tekintetéből, fele mellé volt, fele igen közel. Ott hagytam, és mentem tovább a kavicsos úton. Elértem egy kereszteződéshez, és elindultam balra. Onnan egy újabb elágazáshoz jutottam, de tudtam, hogy mindenképpen azon a jelzésen kék mennem tovább.
Tehát a kéken folytattam utam. Elgondolkodtam azon, hogy miért nincs éjszakai jelzés, olyan, ami világítana a sötét erdőben, ha valaki ilyenkor igényli a magányt, a csendet, a természetet.
Vagy miért nincs vészkijáratjelzés, ha eltévedne valaki? Ha érintetlenül kell hagyni a természetet, akkor ő miért nem hagyja úgy az embert? Lásd csalán, szúnyog, bogáncs, részeg ember.
Tovább bandukoltam és dombon szaladt felém egy futó, direkt leszólítottam, hogy a dinamikájából kiessen, mert nekem ez is jár.
Megkérdeztem, hogy merre tudok tovább menni a Pilisbe, a rakétakilövőhöz, de nem tudta. Azt válaszolta, ha nincs kijelölt út, akkor miért nem csinálok egyet?!
Milyen igaza van.
Szitkozódtam magamban, megkínáltam volna egy csokival, hogy az állna belé, a Ferrero rossebb!!! Ha már volt szó gombáról, hogyan lehet megismerni az erdőben a mérges gombát? Csapkodja a földhöz a kalapját. Haha.
Kiértem ebből az erdőből egy újabb elágazáshoz, már vízhólyagos volt a tenyerem a sok szúnyog csapkodásától.
Emlékezni kezdtem a két héttel ezelőtti túrámra, ahol is összefutottam a két fontoskodó kisjézussal, és ahogy az égre néztem az erdő össze nem érő lombkoronáin át, engem is megérintett a hit ereje.
Ugye nem kell ecsetelnem korunk vívmányának az emberi kapcsolatokra mért hatását, amit úgy hívnak: Family Frost.
Újra hallatott magáról.
Pilisszentlászló irányába tartottam. Elképzeltem, hogy egy medve áll velem szemben, és akkor mit tennék. Mi minden nem fordul meg az ember fejében, ha kezd kimerülni? Futni nem érdemes, mert jól fut a medve is, fára mászni sem szabad, mert abban is gyorsabb. Elbújni sem tudnék, mert a medve gyorsabban tud elbújni is. Kicsit fájt a lábam már, de hamar átlendültem a holtponton. Egy megismételhetetlen domb bevétele után odaértem aDombhoz.
A Domb aljánál sok iránymutató jelzés volt, Klastrompuszta felé indultam, és azon keresztül Dobogó-kőre, majd a Rám-szakadék felé.
Nagyon izzadtam, de legalább folyamatosan hűtöttek a szúnyogok.
Az egyik táblán az állt, hogy Dobogó-kő csak 6,7 km-re van. Rendben, mondtam, és elindultam arra.
A pilisi erdőben nagyon sok turistával találkoztam, sok időssel és egy nagyon érdekes szituációnak is szem-, és fültanúja voltam abból az okból kifolyólag, hogy én idéztem elő.
Ráleltem egy nagyon szép helyen csordogáló forrásra, a Trézsi forrásra.
Körülötte kövek, növények, alga fejlődött szépen mikrokozmosszá.
Lenyűgöző volt. A Trézsi forrás táblája alatt egy másik név szerepelt, a forrás lefordítása egy újabb nyelvre: Sztugyenka.
Eszembe jutott egy Jim Carrey film, a Grincs. Na, az is milyen szó. Ezt ki fordította le, és mi az eredeti szó? Mi a jelentése egyáltalán ennek a szónak? Itt ugyanez a helyzet? Sztugyenka. Mit jelent? A trézsi vajon mi?
A lábaimba felfelé menet ismét szúrni kezdett valami, egyből azt kívántam bárcsak falábam lenne, akkor zokniban is tudnék diót törni.
Hatalmas területen volt zöld körülöttem, ahogy egy erdőnek ez kritérium, és gyalogoltam tovább Dobogó-kő irányába. Egy kanyarnál ült egy csoport és egy férfi rám szólt, hogy álljak meg, mert fényképeznek. Semmi jó napot, sem hogy légy szíves. Letegezett ráadásul. Megmondtam neki a véleményét. Megkértem, hogy ne emelje fel a hangom.
Utána elbeszélgettünk arról, milyen jó érzés dögmelegben fecskefarkú lepkéket fényképezni úgy, hogy a csoport a haladási irányban, a gyaloglósávban/ra ül, és mennyire könnyíti az meg vajon a tovább menetelési lehetőséget.
A hegynek felfelé indultam tovább és egy újabb delikvenst faggattam, hogy merre mehetek tovább leggyorsabban, kizárt dolog, mert nem tudta.
Haladtam tovább, és egy újabb kalap úr jött felém.
Megkérdeztem tőle is, hogy merre van Dobogó-kő, ez az a szituáció, amikor egy magyar a szakrális helyzeti előnyét a Pilisben egy másik nép ellen fordíthatja.
A teljesség kedvéért ez az a szituáció, amiről már szóltam, életem egyik főműve lehet.
Ha ma meghalok értelemszerűen.
De arra annyi esélyem van, mint a féllábú tengerésznek a seggberugó világbajnokságon.
Szóval megjelent egy férfi, és a napi kérdést feltettem neki is, miszerint merre van Dobogó-kő.
Mielőtt az ostobaság archetípusai feltennék azt a húsba vágó kérdést, hogy miért is kell megkérdeznem mindenkitől, elmondom a kérdés feltétele előtt, hogy a domb aljánál lévő jelzés kiíráson indultam el, de véget ért a jelzés is, és a domb is, sőt maga az irány is.
Különben is tévedjen el, akinek két anyja van!
Megkérdeztem, hogy amin vagyok, a jelenlegi út, az Dobogó-kőre visz-e vagy sem?
Francia volt, mi más, és azt mondta: „zsüszvá”.
Erre én: Trianon?
Ő: „non”, és a fejét rázta.
Magamban nevettem, de kihallatszott szerintem.
Én erre: „tenkszolott”, és ott hagytam.
Folytattam utam, és végre elértem Dobogó-kőre.
Jóval hűvösebb volt a levegő, de nagyon szép panoráma nyílt a Duna-kanyarra. Onnan a piros kereszten mentem tovább a Rám szakadék felé. Egyik legszebb túrám volt ez a mai, mert végig intelligens ember társaságában voltam, és csak magamat kellett elviselnem.
De csak egy ideig…Megjelent a szakadék szélénél egy sokfős csoport, akik kövérek, lassúak, és harsányak voltak, de legalább elfoglalták a fél erdőt, és szemeteltek.
Kikerülni nem tudtam őket, csak megelőzni. Észrevettem egy fatáblát, amire az volt kiírva Csobánka 9,7 km.
Azért volt különös, mert ha emlékeznek, akkor említettem, hogy Csobánka felől jöttem, ahol ez volt kiírva, Dobogó-kő 6,7 km-re van, tehát ugyanazon az úton jövök, akkor, ha visszafelé is arra megyek, mitől lesz plusz 3 km-rel több?
Úgy éreztem magam, mint Chevy Chase, az európai vakációból, amikor két hétig vendégeskedett egy idegen családnál, mert fordítva volt a házszám kiírva.
A Rám szakadéknál egy házaspár férfi tagja rászólt a mellette álló nőhöz: „ na látod Margit!” Akkor tudtam, itt egy újabb gerlepárt fedeztem fel.
A szakadék felé haladtam, gyorsabban, mint a mellettem csörtető kövércsapat, és a többi turista együttvéve. A gyors sodrású pataknál kapaszkodott éppen egy család fel, és mögöttük állt egy kutya.
Később kiderült, nem az övék volt.
Pont felém indult, szemügyre vettem. Nagyon szép, ápolt kutya volt, sárga szempárjaiban fekete szembogár csillogott. Azt mondtam neki állj, de ő leült, mintha a kis herceg uralkodna rajta. Úgy éreztem magam, mint egy nem kedves ismerősöm, aki gyakorló zeng buddhista, és a pillantásának negyedével megállj parancsol a gyakorló shaolin növendékeknek. Adtam neki egy szendvicset, aminek megköszönéseként, azonnal követni kezdett ez az ebül szerzett jószág. Szerencsére egy idő után eltűnt mellőlem.
Másztam lefelé a szakadékba, és találkoztam egy csoporttal ismét, ahol is a sárfoltos ruhámból, és táskámból egyből megállapították, hogy messziről jövök. Mondtam, hogy igen. Kérdezték, Dobogó-kőről? Majdnem. Újpalotáról. Hallottam, ahogy a patakba csobban az álluk.
Végigmásztam a kijelölt úton, és elindultam visszafelé, mert már 17 óra körül járt az idő.
Egy kisebb csoportot vettem észre, és legnagyobb megrökönyödésemre a hat főből öt nő volt, és jól is néztek ki. Annyira néztem/bámultam őket, hogy megcsúsztam egy nekem odahelyezett kövön. Az eséstől egyből sellőnek képzeltem magam, mert úgy elzsibbadtak a lábaim, és a seggem is, úgy hogy nem éreztem őket. Nagyon örültem, mert vissza is gyalog szándékoztam menni. Megértem azokat a nőket, akik nem szeretik a végbélszexet, mert én is pont egy éles kőre estem, úgy. Nem volt jó. Bár a Julcsi szereti, mert Juli ánusz barát. Haha.
Feltápászkodtam, és senki sem vette észre szerencsére a tündöklésemet megelőző bukásomat.
Haladtam vissza arra, amerről jöttem, és egy csoportból kiemeltem egy embert, akivel beszélgetni kezdtem. Ásványvizet is adtak, nagyon rendesek voltak velem, de ezt csak kisbetűvel írom, mert ez a történet nem a jóról szól. Mentem tovább, de ezúttal Pilisszentkereszt felé.
A zöld kereszten mendegéltem, és egy házaspár szólított le, hogyan jutnak el Dobogó-kőre. Rutinosan válaszoltam volna, de egy négyfős társaság egyik okos tóbiása beleugatott a válaszomba, és még poénkodni is futotta a sültburgonya I.Q.-jából.
Humor herotom volt tőle, eljöttem mielőtt azt mondta volna valamelyik, hogy fapapucs.
Bár, ezt eddig senki sem mondta nekem.
Egy újabb társaság talált meg, amelyből ezúttal egy Sztella nevű vizsla pécézett ki, de nagyon aranyos volt.
Pilisszentkereszten keresztül mentem, és rájöttem, hogy az erdőben mindenki rendes, mert köszönünk egymásnak, és ha tudnak, akkor útbaigazítanak, tehát oda kellene költöznöm. Azt a franciát, és a majomparádé másszavába vágót illetve a két jézuskodót leszámítva.
Folytattam utam, egy nagyon szép tisztásra értem. Ide emberi kéz még nem tette be a lábát.
Visszamentem a dobogó-kői és esztergomi elágazáshoz, és elindultam a főúton Budapest felé.
Azt szeretem a nyárban, hogy reggel 6-kor kel a Nap, és megállás nélkül világva éget este olyan 19 óráig, de amikor indulnék vissza a főúton, már csak három percem van arra, hogy megtegyen a 35 km-es távot, mert besötétedik.
18 óra 14 perckor jött egy hangtalan Family Frostos autó, más említésre méltó nem történt.
Egy rendőrautó megállt mellettem, és ahelyett, hogy felvett volna, jó utat kívánt nekem az utamhoz. Kiskovácsin átcsörtetve Csobánkáig jutottam.
Közel 3 óra autókerülgetős, szalagkorlátratapadós manőverezés után megállt a túloldalon egy motoros srác, Cs. Imre, akinek ezúton mondok köszönetet ismét, mert tudom, hogy úgysem olvassa.
Csobánkától vitt el Pomázig, onnan a Hév úr hozott el egy ideig. Majd villamosok és busz.
De ez nem tartozik ide.
Ebből világosan kiderül, hogy nem ugyanúgy jutottam vissza, mint eddig.
Ajánlás: azoknak a nősi halottaknak ajánlom, akiknek a barátnőjük mindenért nyavalyog, semmi sem jó, de cserébe túrázni sem megy el velük.
Továbbá Janeczky Évának, akinek a zsemléi nélküle ez a túra nem jöhetett volna létre.
Valamint Gertinek Pékné módra, akinek szép arca van, szép mellei, és nagyon helyesek az unokái.
Bizony mondom néktek, utolsó beszámolóm lesz erről a túráról, mert ugyanarra voltam, és a macskagyökér helyett több embergyökérrel találkoztam. Vajon miért nem lepett meg?
Szintén nem lepett meg, hogy hajnalban ismét özönvíz volt, és amíg oda nem értem, - az özönvíz gondolatmenetén haladva -, megpróbáltam a vizes ujjaimat szétválasztani.
Eljutottam ismét Csillaghegy felé, ahol is elkövettem azt a hibát, hogy meg szerettem volna tudni egy legenda eredetét, nevezetesen a Csillagvárét. Az élet morális döntések sorozata. Például, ha leszólítasz valakit.
Megláttam egy korosodó férfit és szóba elegyedtem vele. Elegyedtem volna…
Kérdeztem, hogy honnan ered a Csillagvár legendája, és létezik-e a vár maga.
Biztos szédült a betonon, mert nagyon felém hajolt és azt válaszolta, olyan Bud Spencer féle hunyorított nézéssel: -„Á’ ez csak szállyhagyomány.” A légyott végett lyárnak oda…”- itt szünetet tartott.
Azért írtam „ly”-vel, mert sok „j”-vel mondta, mint aki fontos dolgot akar közölni.
Azt nem tette hozzá, hogy útjánterjed, csak ennyi: szájhagyomány.
Megértettem. Nem firtattam tovább, ott hagytam magába roskadva. Eszembe jutott egy újabb szólás. Adni a szarnak egy pofont. Én is legszívesebben adtam volna neki. Ez az ember olyan sötét volt, hogy világított a negró a szájában. Annyira ostoba embert alakított, hogy visszafelé el tudta volna mondani háromszor azt, hogy KESZŐHIDEGKÚT GYÖNK, SZAKÁLY HŐGYÉSZ, KEHIDAKUSTÁNY. Balra fordultam és egy kereszteződéshez értem. Jobbra mentem volna tovább, de jött velem szemben egy autó, benne pedig egy 80 és a halál közötti,
feltehetőleg tisztességben megőrült házaspár.
Nem elég, hogy velük szemben voltam, és balra kellett volna kanyarodniuk, és felém tartottak, és mindketten balra is néztek. A mitfárer minek van akkor? Neki nem arra kell néznie amerre a sofőr, nem?
Egy irányba néztek, csak nem jó felé.
Én is úgy szeretnék meghalni, mint a nagyapám. Szépen, csendben, az álmában, és nem úgy, mint az utasai. Sírva és jajveszékelve.
Na, ők is ilyenek voltak.
Mint a nagyapám. Csak neki volt agya.
Mentem tovább, miattuk át kellett mennem a vizes fűbe ismét.
Azon gondolkodtam, hogy most először lenne hasznomra egy műláb.
Nem nyomná a talpamat a kavics, ha átázna, megszárítanám a kandallónál, ha pedig megunnám, be is dobhatnám.
Vagy elvégezhetnék egy gyorstalpalót- most új értelmet nyer ez a szó - a Rippeleknél kézenállásból, és kézen járásból is egyúttal.
Akkor csak kezet kellene mosnom, amikor felértem a hegy tetejére.
Elértem a szokásos elágazásomhoz, elindultam a Mészkő utcán, immár rutinszerűen megjelent egy vizslás férfi, köszöntött és haladt tovább. Rájuk vizslantottam, és én is folytattam a gyaloglást.
Lassan 3 hete ide járok túrázni, de még mindenhol áll az építkezés.
Nem is lenne baj, ha nem ugyanazt a szemetet látnám minden alkalommal. Ez csak egy dolgot jelenthet. Nincs az az órabér, amiért egy betononított munkás kidobja maga után a műanyag ásványvizes üveget. Nem az én problémám, sehol sem vagyok polgármester. Indulatosan gyalogoltam tovább.
Ürömnél lyukadtam ki megint, a kedvenc bevásárlóközpontgyanús építkezésnél.
Több hónapnyi megállás nélküli építés után végre kitettek egy táblát, hogy tulajdonképpen mi is lesz ez a remek alkotás.
Jól figyeljenek!!!
CBA Prémium kategóriás/ három csillagos/ bolt lesz, ha el nem basszák.
Megismételtem a lejtőn való felmászásomat, ahol múltkor egy idős úr elsőre majdnem meg tudta mondani nekem azt, hogy merre tudok tovább menni.
A szőlősben ismét csemegéztem, és hála nekem egyre kevesebb, de talán jobb, ha így írom, egyel kevesebb a módosabb gazda. Elindultam a tanösvény irányában, és felfedeztem körülbelül 100 új, eddig a kezeimmel, arcommal, combommal még nem azonosított szúnyogfajt.
A tanösvényem felmászva újra megtaláltam a kőfejtőt és megint megcsodálhattam.
Megfogadtam, ha gazdag leszek, akkor hozatok egy kőfejtőt magamnak, nehogy már én gyalogoljak hozzá, vazze!
Felfele haladtam a Nagy Kevély felé, és a Flóra és Fauna asszonyságoknak köszönhetően egyre több pókhálót vittem magammal, de nem kell aggódni, csak a hajammal, és a számmal.
Akkor ez zavart legjobban, de utána már megjelentek a szúnyogok, amiket ugye, ha nem rajtam lett volna a pókháló, akkor egy ideig nem kell keresnem, hogy merre lehetnek.
Most egy költői kérdés? Annak idején, amikor Noé minden állatból magával vihetett egy párt a bárkájára, akkor mégis minek vitte magával a szúnyogokat???
Lejutottam Pilisborosjenőhöz ismét, és elindultam egy olyan jelzésen, ahol még nem voltam.
Ha eltévednék, akkor az a baj, hogy itt nem szexi turistákkal találkozok, hogy útba igazítsanak, hanem mindig csak fog-szünet-fog típusú tenyerestalpas, de inkább szőrös talpas férfiakkal. Hát igen, ez nem olyan jó a túrázásban. Akit megkérdeztem ezúttal, olyan Milosevics féle kinézetű ember volt, és majdnem mindent megértett abból, amit kérdeztem.
Végül is jobb, mintha semmit sem értett volna, nem igaz? Csak egy kérdés. Ki a szerb Karinthy? Milosevics. Így írtok én…
Egy falu urbanizációra való törekvését leginkább úgy lehet lemérni, hogy a falu tagjainak milyen nevet adnak. Ott, ahol sok Béla van, hiába keresnénk értelmet.
Egy kislány kiabált a kutyájának, hogy „Böbe!”
Atyaúristen!!! Már a kutyának is ilyen pórias nevet adnak?
Azt hittem megállok a növésben. Apropó növés.
Ma kiderült, hogy nagyon alacsony vagyok. Észrevettem egy hangyacsípést a nyakamon.
Értik, ugye?
Végig másztam a jelzésen, mert egy folyó nélküli mederben kellett haladnom.
Miért van minden folyó alatt kő és gyökér?
Vagy ha ott van, akkor miért nincs rajta víz most?
Azt szeretem az erdőben, ahogy a már emlegetett Bud Spencer egyik filmjében volt, az egész világ egy nagy vécécsésze. Itt különösen igaz. Egy erdei szarodánál nincs megnyugtatóbb. Csak ne csalánnal kelljen utána kitörölni.
Visszaindultam a falu felé, és amikor odaértem, észrevettem egy kirakatot.
Ez egy temetkezési cég volt, és ez volt kiírva rá: felvétel és bemutatás.
Mit is jelent ez? Előre kell szólni, hogy meg fogok halni? Vagy más fog meghalni? A bemutatás mit takar? Egy próba? Egy ingyenes temetés? Mintha autót vásárolnék?
Ügyes húzás.
Régi koporsós vicc: - Ez magának koporsó? Kettőt rúgok és kimegy az oldala…
Mentem előre, és megint egy olyan utcába jutottam, ami sehol sem végződött. Illetve zsákban.
Ha el lenne nevezve a zsákutca valamilyen személyről, akkor nem lenne olyan ijesztő bemenni oda szerintem. Lehetne stílszerűen a neve: Jacques utca, nem?
Kiejteni ugyanúgy kell, és pszichológiailag is jót tesz az embereknek.
Lassan túltetten magam ezen az utcán és elindultam a menedék felé.
Ugyanarra, ugyanúgy jutottam vissza.
Ajánlás: Ezt a túrát Wagner Zsoltnak ajánlom, aki tudja, milyen egy igazi túra. Velem.
Továbbá ajánlom azoknak az embereknek, akik hozzám hasonlóan rendelkeznek a világ legvékonyabb talpú cipőjével, és szeretik azt, ha nagyon fájó talppal az út végén már csak a természet által nagyon szépen paralelopipedon alakra megformázott kövekre kell lépniük.
A túra ismét változatos és izgalmas volt, de ahogy az előző barátnőimet sem szoktam semmilyen állathoz hasonlítani, így nem vonnék párhuzamot a mai és az ezt megelőző túra között sem.
Az ötletet Nagy Ottó András Miklós barátom adta azzal, hogy láttam nála egy biciklis túra leírását. Kétségkívül az övé jóval színvonaltalanabb volt, mint az enyém, de tiszteletben tartok minden próbálkozást.
Újpalotáról indultam reggel 6 óra 18 perckor.
Nem mondhatnám, hogy jó idő volt, ugyanis aznap hajnalban még zuhogott az eső, ennek nyomait hamarosan éreztem a zoknijaimban is.
Végigcsörtettem a városon, eljutottam egy szép nagy kanyarral az Árpád hídig. Ez még a pesti oldali volt, így a hídon átgyalogolva végre a budai oldalon találtam magam.
Onnan jobbra fordultam és maximum fél óra múlva a csillaghegyi panelrengeteg nagyon impozáns panorámájában gyönyörködhettem.
Észrevettem egy mindenki számára nehéz lejtőt, és elindultam rajta felfelé, kiértem egy főútra.
Miután nem autózok, így senki ne kérdezze tőlem, hogy melyikre. Az igazat megvallva pontosan ezért nem vezetek, mert még válaszolnom kellene később erre a kérdésre, pedig nem vezetek, így nem tudom melyik út volt az.
Egy ló-sétáltatónak titulált mező mellett haladtam el, ami a derekamig ért, és vizes volt, így kellemesen átnedvesedett végre az összes lábujjam.
A túloldalról két korcs követett és ugatott meg engem, de mivel ők vízszintesen nem tudták, hogy ez milyen út, így nem tudtak átjönni a felváltva száguldozó szombati és vasárnapi vezetők miatt.
A mező végénél egy nagy „L” betűvel kezdődő utcához értem, és elindultam rajta felfelé.
Rosszabb volt, mintha zsákutcába jutnék. Ugyanis a zsákutca sehova sem vezet, de ez vezetett.
Egy újabb utcába, ahol is a szabadon engedett kutyák tartottak reggeli vecsernyét mindkét irányban. Miután az utca középénél értem fel, így nyilvánvaló volt, hogy valamelyik falka felé el kell haladnom majd. A kéttételnyi vizslát választottam. Az idősebbik megállás nélkül kaffogott nekem miközben mellettem jött, egy rohadt percre sem hagyta volna abba az ugatást. Sem a telefon szexes hangomra, sem pedig a rákiabálásomra nem reagált.
Mentem tovább, gondoltam egyszer csak lemerül.
Az utca végénél volt egy nagyon szép ház, mellette találtam egy rusnya ösvényt.
Elindultam rajta. Felfelé kezdett növekedni, és mit ad isten, egy újabb szabadon lévő, de ezúttal egyhelyben álló kutya várt rám.
Nem, nem kőből volt. Mielőtt az ostoba olvasó feltenné ezt a triviális kérdést.
Élőszövet volt a harapós vázon, és csak nézett énrám, de nem teregetett némán.
Felém akart kapni, de a hátizsákommal módosítottam egy kicsit a röppályáját.
Megjelentek a gazdái, egy módosabb, konszolidált házaspár, az idősebb degenerációból, mert ki az, aki kutyát szabadon enged, főleg ilyet, miközben én túráznék?!
A kutya egyébként egy farkas, tacskó, palotapincsi, német juhász és orosz agár keverék volt, ahogy elsőre meg tudtam állapítani.
Azt is megállapítottam továbbá, hogy igazam volt, az élet olyan, mint a sakk, csak jóval több paraszt van benne.
A kutyás házaspár miután a kutyájuk végignyalta a saját hülyeségem miatt,- mert ugye ki megy túrázni világos színű ruhában - a kezemet és a pólómat, segített megtalálni az utca helyes végét.
Folytattam tehát. Lementem az utca elejére és jobbra haladva ismét egy kutyás középkorú férfi talált meg a loncsos kutyájával. Beszélgettem vele, és felhívta a figyelmemet arra a sarkalatos tényre, hogy a mögötte található erdőn keresztül eljuthatok Hűvösvölgy felé, de jobbra semmiképp se menjek, mert az Ürömre vezet. Jobbra mentem.
Akkor még nem tudtam, hogy újra megismétli magát a híres mondás: Üröm az örömben.
Most már pontosan tudom, hogy mit jelent…
Ebben az esetben fordítva történt, mert nagyon szép falu, csodás kilátással, rengeteg zölddel, és friss levegővel.
Eljutni ide nehezebb volt, mint megcsodálni.
Átvágtam az erdőn, ami előtt találkoztam a loncsos kutyával és olyan 30 perces erőltetett séta után egy új építésű lakópark alapjainál találtam magam.
A sok kellemes kavics után, ami kötelezően megtöltötte színültig a cipőimet eljutottam egy kereszteződéshez.
Két betonított munkás állt ott, és támasztotta az autót, nehogy eldőljön.
Kérdezni próbáltam tőlük, hogy merre mehetek tovább legálisan, mert szemlátomást mindenhol lázas építkezés folyt, kivéve persze azt a részt, ahol ők álltak. Ott csend volt és hullaszag.
Megmondom, miért szeretem a falut/kat, ha kirándulok. Mert akárhol jártam eddig, mindig volt olyan, aki úgy öltözött a tiszteletemre, ahogy én magam.
Tehát ha én sárosan érkeztem közel 4 óra bolyongás után bármelyik falu szélére, akkor az első ember, aki természetesen akkor jött ki a háza kapuján, ugyanolyan mocskosan, sárosan köszöntött engem, mintha készült volna erre a találkozásra a kinézetével.
Amiért szeretek túrázni még, az, hogy mindenki köszön a másiknak.
Vannak olyanok is, az a két ember például, akikkel beszéltem – inkább próbáltam -, akik annyira parasztok voltak, hogy a klasszikus „szép jó napot kívánok!” köszöntést egy „hö”-vel helyettesítették, de úgy, hogy náluk a „hö”, három darab „h”-val kezdődött.
Valahogy így szólt: „Hhhö”
Még a parasztnál is van lejjebb ezek szerint…
Üröm helyi nevezetességei után (templom, kocsma, temető) elindultam felfelé egy újabb ismeretlen hosszúságú és emelkedésű utcán.
A közepénél járhattam, amikor találkoztam egy nagyon idős férfival, aki két szatyorral egyensúlyozva ment szintén felfelé. Leszólítottam hű szokásomhoz híven, és megkérdeztem, hogy a Nagy Kevélyhez hogyan jutok el leggyorsabban. Cserébe elvettem tőle a szatyrait és vittem helyette egy darabig.
Nem állíthatom, hogy válaszra sem méltatott, mert kaptam információt arról, hogy mióta él itt, mikor hunyt el a felesége, milyen kutyái vannak- hús volt a szatyrokban -, és hány fia van, mi a nevük, hol élnek. Megtudtam, hogy 76 éves. Talán ezért válaszolt több olyan kérdésre, ami nem hangzott el, és nem egy olyanra, ami pedig igen.
Mindenestre végig mentem az utcán és eljutottam egy zártkerti ingatlanhoz, ahol az volt kiírva: „Tilos a belépés!” Bementem. Telkek, szőlős, és megműveletlen földek helyezkedtek el váltakozva. Megértettem a kiírást. Ha elkapnak, még a végén segítenem kell öntözni, építkezni, aratni, szüretelni. Ezt a kockázatot nem vállalhattam.
Végig mentem a telkek mellett, és örömmel konstatáltam, hogy ezúttal a csősz is mellőzni fogja a fejemre koppintást, ha valamit nem a saját fámon keresek, ugyanis nem volt itt.
Sőt, a szüretelés után, ami tulajdonképpen a szilvát, körtét, almát foglalta magába, megállapíthattam, hogy fogyasztható, finom, és eladható az általam kényszerből minőségellenőrzött gyümölcsök hada. Egyébként meg tegye össze a két kezét az ilyen fajta gyümölcsöző kapcsolat miatt minden gazda, - főleg az, aki pár nappal később elkapott, és mélylélektani kiselőadást tartott nekem és a Sancho Panzámnak miután utolért minket a gazdatestével -, hogy vállalom a magasfeszültséget azzal, hogy hegynek felfelé kell futnom egy tömött hátizsákkal miattuk! Amikor eszembe jutott, hogy miért is gyűltek össze ezek a fák körém, irányt váltottam és haladtam tovább.
Útközben találtam egy körülbelül egy méter ötven centis mélylest is. Vagy a magaslesre nem volt elég fa? Rossz volt. Favicc…
Lehet, hogy az őzeknek volt készítve, hogy arra tudjanak felállni, hogy jobban lássák, mit kell még lelegelniük.
Gyalogoltam tovább, és elértem az ürömi tanösvényt, amit nagyon szeretnek errefelé.
Meg tudom érteni, mert ritka növények hada fogadja az arra látogató kedves turistát.
Ilyen például az arcba nyíló csalán. Nem vagyok egy magas ember, még az embert is sokan megkérdőjelezik, de amikor a fejem fölé magasodtak a csalánok, komolyan mondom megnyugodtam, mert tudtam, hogy aznap nem kell külső úton a szervezetembe juttatnom hangyasavat majd.
Nagyon sok és szép növény található itt, kedvencem a sadler imola névre hallgató növény, amit művelt magyarhoz méltóan, azonnal kicseréltem egy felnőttfilmes-politikus nevére, aki egy klasszikus idézettel szintén cserét kért. „Országomat egy lóért!”
Nekem, mint Vízöntőnek nagyon fontos a zöldben való gondolkozás és az, hogy a szél átjárjon, itt mindkettőt megtaláltam. Ugye a magyar szókincs egyik gyöngyszeme a naplopó, de szerencsére énrám ebben az esetben maximum a széltoló vagy széllelbélelt kifejezést lehetne alkalmazni. Gyönyörű helyeken mendegéltem, és csodás kilátás nyílt mindenhonnan.
Elfogott a vágy, hogy Rousseau értekezésén felbuzdulva lebökjek egy karót, és azt mondjam, ez a földdarab az enyém.
Egyszer megkérdezték tőlem, hogy mi a különbség számomra a kirándulás és a túra között?!
A válaszom ez volt: 50 km
Mit jelent nekem a túrázás? Hmm… Olyan ez, mintha kéz nélkül kellene egy horgásznak elmutogatni, hogy mekkora halat fogott.
Megoldható, de nagyon sokáig tart elmondani.
Felmentem a tanösvényem, ami iszonyatosan hosszú és meredek volt, de legalább nagyon fárasztó.
Nagyon egyszerű követni, csak a fehér négyzetben piros „T” betűt kell figyelni. Az út elágazott később a tanösvény több részére, és a Nagy Kevély felé vezető útra, illetve Pilisborosjenő felé is.
A Nagy Kevély felé igyekeztem ezért ezt a jelzést (piros sáv) követtem továbbra is. Tényleg szép és izgalmas kilátás nyílt szinte mindenhonnan, ahol megálltam fényképezni.
Fentről látszott az egri vár felépített mása, pár düledék, és a hihetetlen mennyiségű erdő.
A Nagy Kevély csúcsán egy magyar zászló és egy 1848-ra emlékeztető röpirat fogadott, hogy nehogy elfelejthessem, hiába távolodok a várostól, a szabály az szabály: magyar vagyok.
Nem csak ez emlékeztet a városra. Ha egy városi ember szeretne elmenni a zaj, a városi levegő és főleg a városi mentalitás elől, akkor régebben szép nyugodtan elindult és talált egy erdőt, de most már azonban az ilyen funkcióra kitalált erdők széléig közlekednek a Bkv buszai. Várom már, hogy mikor ér el az 5-ös metró a Fenyőgyöngyéig, a piros keresztig mondjuk.
Érdekes, ahogy haladtam egyre beljebb az erdőbe, bármelyikbe, mindig hallottam a Family Frostos autó szignálját…
Az urbanizáció nem vész el, csak átalakul.
A Kevély-nyereg felé találtam egy pecsételőt, ami egy fán lógott, természetesen kiszáradva. Mármint a pecsét.
Volt mellette egy házacska is, tele aznapi dátummal ellátott rovásokkal. Mellette egy zöld arctörölköző lógott, úgy döntöttem, nem élek a felkínált lehetőséggel…
Az erdőben elhagytam a piros jelzést és egy jelzés nélküli ösvényen folytattam tovább.
Alattam a mélyben már jobban látszott az egri vár-ka sziluettje, de távol állt tőlem, hogy…na mindegy, egy kicsit később értem oda.
Egy köves, kavicsos, és hála istennek mindenhonnan gyökerek nyúlnak ki lejtőn mentem tovább, és egy puha, vizes-homokos, nagyon meredeken lejtő dombhoz értem. A dombról elindultam lefelé és a sarkammal egyensúlyoztam úgy, hogy bele-beleszúrtam a puha homokba. Végre hasznom is lett a hajnali esőből. Kiderült, hogy ez egy murvabánya. Tehát nem homok.
Jobbra fordultam Csobánka felé. Mentem olyan 50 métert, amikor egy újabb kutya vágtatott felém, mögötte erőteljesen lemaradva a fiatal gazdáival. A kutya volt szíves belém törölni a magával hozott sártartalékát, és amíg kellemesen elbeszélgettem a tulajdonosaikkal, addig ő csapkodott a farkával a combomra, ütemre.
Csobánka bicikliútjánál visszafordultam az eredetileg tervezett irányba, és folytattam a tanösvényen utamat. Elértem a cím szerinti Római út és Nemoratta sírkövéhez, amiből csak ez a kettő hiányzott. Nem voltam elkámpicsorodva, azonnal tovább vágtattam, gyalog.
Csatlakozott hozzám később egy rövid időre a mellkasomon megpihenve egy újabb kutya, ezúttal egy Siva névre hallgató gyönyörű magyar vizsla. Az ő szintén ifjú gazdáikkal ezúttal szívesen beszélgettem, mert épeszűnek tűntek és gyalogoltam tovább.
Itt lent a völgyben megtaláltam az egri kamuvárat, tényleg nagyon szép volt, igazi kézzel épített romhalmaz.
2008. szeptember 13.-ai tábla van kint rajta, hogy emlékezzenek az emberek erre és erre.
Kicsit megkerülve ráleltem egy igazi kincsre, a Teve-sziklára, ami az alakja miatt kapta vélhetőleg ezt a nevet.
Nagyon szép vörös szikla, szokás szerint dolomit alkotja. Itt egy újabb szerelmes párt zavartam meg a felszakadozó nyögéseimmel, mire feljutottam hozzájuk, igaz ugyan, hogy nem hívtak. Miután befejeztem a velük való és általuk nem kezdeményezett beszélgetést, elindultam a maradék állomások felderítésére. Valamivel komótosabban haladtam a célom felé, mint reggel, amikor még frissen elindultam. Pilisborosjenő felé tartottam. Útközben láttam pár kóbor macskát, akik nem tudom, honnan keveredtem erre, de ott voltak, az biztos, ne félj!
A falu felé már egyre több lovarda és gránitkereszt tanúskodott arról, hogy mi a legfontosabb dolga az itt élőknek. A kereszt előhívott két általam nem igazán preferált egyént is a közeli utcából.
Kettő olyan egykora születésű férfi köszöntött engem. Egyik bajszos, a másik sima bőrű volt.
Idősebbek voltak nálam, talán 10-15 évvel is. Hatalmas csomagokkal voltak megpakolva, és a szellemi kvalitásukat azonnal megcsillogtatták azzal a tettükkel, hogy egy padon ültek egymás mellett, és ételt-italt fogyasztottak. Ezzel nem is lenne gond, ha úgy tették volna, hogy amíg esznek, legalább addig leveszik a hátukról a nehezítő tényezőt.
Hárman elindultunk visszafelé, ők Visegrádra szerettek volna menni.
Valahogy éreztem, hogy baj lesz, rám néztek mindketten és feltettek egy igazán húsba vájó kérdést.
„És milyen a viszonyod az Úrjézussal?”
Nem hittem a füleimnek!!! Még itt a sáros-löszös-homokos-dolomitos-murvás-satöbbis talajon is két jézuskodóval kell összefutnom???
Diplomatikusan hárítottam a választ, és azonnali menekülőút után néztem.
Egymás mellett gyalogoltunk tovább, de amikor megjelentek mellettünk vagy előttünk elvétve iskolakerülők, huligánok, békés turisták, a református kommandó azonnal lecsapott rájuk, és megkérdezték- ismétlem, de ezúttal stílszerűen ezen az Isten háta mögötti helyen-, hogy milyen, ezt is megismétlem, milyen a viszonyuk Istennel. Aznap iszonyú viszonyom volt vele…
Szolidaritásból elvezettem őket ahhoz a dolomitbányához, ahol én jöttem le, és már alatta szédülni kezdtek.
Az utolsó pár méteren én húztam fel őket Jézus erejével.
Megkérdezték, hogy most hol vagyunk, és merre jutunk ki a kék jelzésre.
Elmondtam. Nem értették. Újra elmondtam. Nem értették. Megint megpróbáltam. Visszatértek az előző sor második mondatához. Mindenfelé tekintgettek, mintha szándékosan félre akarnám vezetni őket.
Adtam nekik egy kegyelemdöfést azzal, ahogy rájuk köptem a véleményem a vallásról: „látjátok, én itt vagyok előttetek, hús-vér valómban, és nem bíztok bennem, akkor miért várjátok el, hogy elhiggyem egy nem látható, nem érezhető, sem pedig nem tapintható valaki létezését, aki még beszélni sem tud?” Elmacskásodott aggyal hagytam ott őket magukra, mintha egy csapatépítő tréningből lett volna elegem.
Azért tegyük tisztába a dolgokat, kaptam egy zsebbibliát is, és még utánam kiabált ez a jézuskodó duó, hogy „Isten áldjon!”
Egy „belétek is!” csatakiáltással eltűntem a bokrok között, és visszafelé indultam a csapáson, ami jelzés nélkül Ürömig vitt. Üröm határában megfordítottam a pólómat a vizslatalp mintás rész került a hátamra, ráhúztam a hátizsákot és sietve elindultam visszafelé a Városba.
Ürömtől ismét betonúton gyalogoltam, és a csillaghegyi Hév megállóig viszonylag könnyűszerrel, állandó jobbra tartással jutottam el. Onnan a hév-villamos-gyaloglás trió segítségével jelenlegi menedékembe beestem.
Ajánlás: Azoknak ajánlom ezt a túrát, akik el tudnak tekinteni a távolságtól, a fáradtságtól, a sártól, az esőtől, a széltől, a naptól, a zöld szín és a barna szín váltakozó előfordulásától, és a hirtelen előbukkanó Jézus fiai akciócsoport elől való futástól.
Gondolat egy szürrealista zseni és egy tökéletes szellemi partner találkozásáról…
„Az egyetlen különbség köztem és egy őrült között, hogy én nem vagyok őrült.”
Salvador Dalí a festő, író, rendező, tervező 1934-ben mondta ezt a már-már kánon jellegű mondatát, amit a mai napig az őrültség legalizálására használnak fel, és eszerint is értelmezik.
Az őrültség nem létezik, csak a meg nem értettség.
Nincs zseni sem, csak túlérzékeny pojáca.
Az emberek hülyék, nincs kompetenciájuk értékelni, és főleg nem megítélni a saját társadalmi korszakuk egyéneit, mégis isteni örömmel és szankciókkal gyakran teszik ezt, ezáltal magasba emelve vagy éppenséggel örökre eltiporva, kárhozatra predesztinálva az aktuális ripacsot.
Dalí az örök pojáca, és nem utolsósorban művész mindig az újat kereste.
A fejlődés iránti vágy először saját magát érintette, majd a környezetét sokkolta a számára evidens kifejezésmód megmutatásával.
Ezúttal válaszolok neki, én, a szintén őrült, a már idézett gondolatára.
Az egyetlen különbség köztem és egy őrült között, az, hogy én vagyok az őrült.
Jelen írásommal a festészet és az írás közötti szinkronicitást próbálom megmutatni egy másik kreatív őrült szemszögéből.
Dalí korosztályából sok szellemi óriás került ki akkoriban, egyikük a spanyol Ramón Gómez de la Serna nevű költő képi hasonlatai miatt méltán illenek ebbe a tanulmányba.
„A Hold gyorsabban járja útját, magasabbra emelkedik, amikor a kutyák megugatják.”
Vegyük észre a felhívást a keringőre!
Ha nem lenne közönségünk, akkor nem alkotnánk.
Ha nem lenne negatív visszajelzés, akkor nem provokálnánk.
Ha nem lenne meg nem értettség, akkor nem lenne hiszti, és sztárallűr.
Sok minden van, amit nem kérünk, mi zsenik, és mégis megkapunk.
Ilyen a tehetség, a magamutogatás, és az alárendeltségi viszonyok kialakítása.
Alárendelődünk magunknak, a munkánknak, és ezt várjuk el a környezettől is, csak éppen úgy, hogy ők, a környezet rendelődjön alánk, minket inspirálva, motiválva, magasztalva.
Mármint minket, zseniket.
Az írás és a festés, mint a zsenialitás egyetlen elfogadható megvalósítási formája, nem idegen egyik művészettörténeti korszaktól sem.
Sok ember a fél életét odaadná, ha úgy tudna írni, mint én.
Ha Dalí az én koromban élne, biztos, hogy írnék egy képet neki, míg ő egy verset festene nekem.
Vérből és sárból.
Ahogy én vérrel és spermával írok….
Extrovertált mivoltunk már-már kórosan előtör belőlünk, és nem hagyja nyugodni az átlagembert.
Hiába, mi átlagon felüliek vagyunk, nincs mit tenni.
Ha megszakadok sem tudok, normális, szerethető és átlagos lenni/maradni.
Amikor egy közösségben megjelenünk, mi zsenik, sajnos megosztó személyiségünk azonnal működésbe lép, és reagál az emberi tevékenységekre, amit ők-átlagosak- teljesen normálisnak tartanak.
Ugyanolyan ez, mintha eldobnánk egy követ.
Valamihez hozzáér, akár akarod, akár nem.
A kérdezés is ilyen, ha kérdezel, akkor hazudhatnak neked.
Ha megjelenek valahol, akkor készülj fel arra, hogy nem maradsz többé nyugodt, nem leszel az, aki voltál.
Hatással leszek rád.
Dalí is polgárpukkasztó volt, azonban nem öncélú.
Volt egy természetes vágya arra, hogy kifejezze saját érzéseit, és azt a világot látassa velünk, amit érzékelnek a szemei.
Én csak ugyanezt hajtom. Fogadjanak el, és olvassanak tőlem, azt, amit írok, nem pedig azt, ahogy leírtam.
Legalább mi zsenik tartsunk össze, ha már betartanak nekünk.
Ahhoz, hogy megértsen a környezet, elsősorban nekünk kell alkalmazkodnunk.
Csak úgy tudunk, ha mi is, és ők is külön fejlődünk tovább, egymás mellett, de nem egymás ellen.
Abban a percben, amikor felismerem a másik fél szabadságigényét, és ingerküszöbét, azonnal túlmutatok magamon, és elindulhatok egy misztikusabb életcél, a teljesség felé.
Nem kell többé magammal törődnöm, és ezt szem előtt tartva, nyugodtan nézhetek előre, végre nem korlátok közé szorítva az egómat. Az ilyen attitűddel rendelkező embereket hívják extrovertáltnak.
Az extrovertált emberek nevűkből adódóan mindig valamin kívül vannak, főleg magukon kívül. Extra- valamin kívül- lat.
A külső életük, amit élnek, megélnek, nagyon is léha és könnyelműnek tűnik, pedig néha jócskán meghaladja az erejüket.
Ennek a célja a magamutogatás és a rendfenntartás.
Fent kell tartani a látszatot, miszerint béke és csend honol legbelül.
Nem jellemző rájuk a töprengés, az analizálás, és csak magunkban gondolkodnak, kifelé nem interpretálják ezt a számukra megalázó és felesleges tevékenységet.
A zsenik kivétel nélkül extrovertáltak.
Azok, aki nem, azok nem zsenik.
Ilyen egyszerű a képlet, mint a pofon.
Szeretik a társaságot, a közönséget, de leginkább a csodálatot, az imádatot.
A szellemi hedonizmus hívei, de néha átcsaphat ez a fizikai síkra is.
Akkor viszont nem zsenik, hanem „csak” lángelmék.
Olyanok, akik nagyon okosak, de földhöz ragadt ízek szerint főznek, és nem kísérleteznek, nem mondható el róluk, hogy igényes alapanyagokat válogatnak össze ahhoz, hogy egy szimpla vasárnapi ebédet összehozzanak.
A zsenialitás azonban kihívás, minden egyes napja, amit így tölt el egy ember, mint például én, arra ösztönzi, hogy új és új ismeretekre tegyen szert, majd ettől megbokrosodva hatalmas lépéssel vigye előre az emberiséget.
Ha ecsettel, akkor azzal, ha tollal, akkor pedig azzal.
Ibsen fogalmazta meg találóan a zsenialitás ismérvét, bár ő tudomásom szerint nem erre értette.
„Igen, mi tizenharmadikok mindig terhére vagyunk a többi tizenkettőnek, a tucatembereknek.”
Nos, ennek a bibliai vonatkozása is jelentős felismerés lehet.
Aki tizenharmadik, mindig rosszul érezheti magát, mert más, mert különc.
Mert több mint ők, a tucat.
Az extrovertált attitűddel rendelkező emberek ellenpólusa az introvertált személyiség.
Ők egyfajta belső életet élnek, nincs szükségük folyamatos visszajelzésre, mint az extrovertált sorstársaiknak, nem kell feltöltődniük kívülről, inkább a magányosság jellemző rájuk, és a szüntelen filozofálgatás.
Az emberiség e kettéosztása lehet tudatos mű, és lehet kibaszás is, mert aki extrovertált életet él, az többet gondolkodik azon, hogy milyen eszközzel, módszerrel tudassa a világgal, hogy itt van.
Salvador Dalí zsenije nem abban rejlik, ahogyan fest, hanem abban, ahogy ezt tudatja a világgal.
Beledobja az emberiség arcába a téglát, rajta egy fehér krétával az aláírásával.
Én csak folytatni tudom a provokálást az írásaimmal, életvitelemmel, és a szakmai alázattal- saját területemen-.
Ebben senki sem tud segíteni nekem, mert azt a szót, amit hallani szeretnék magamról, csak én tudom kimondani.
